Az egész a darvakkal kezdődött…Olvastam, hogy a Hortobágyon daruhúzás lesz. Mivel nem tudtam, hogy az mi, utána kellett néznem: az éjszakázó helyükre húzó darvak vonulását lehet megcsodálni a vezetett túrán.
Mindenképpen el akartam menni.
Megnéztem, pontosan hová kell menni, honnan indul a túra, néztem videókat is a darvakról, vagyis készültem, nagyon készültem.
Ahogy közeledett a nagy nap, úgy lett egyre valószínűbb, hogy nem tudok elmenni. Sajnáltam, nagyon sajnáltam. Az indulás előtti napon már biztosan tudtam, hogy a darvak nélkülem fognak éjszakázó helyükre húzni.
Aztán arra gondoltam, lehet, hogy nem is olyan fontos ez…hogy nem is akarom annyira látni ezt az egész daruhúzást. Valahogy úgy voltam vele, mint La Fontaine rókája a savanyú szőlővel. Talán még a vállam is megrántottam, ha nem megyek, hát nem megyek.
De teltek a napok és a hiány járt a fejemben, hogy de jó lett volna és elszalasztottam valami szépet, valami különlegeset.
Tegnap, a csendes vasárnap délelőtt, miközben a kertben tettem-vettem, furcsa madárhangot hallottam. Varjak lennének? Nem láttam az égen semmit. A madarak hangja egyre közelebbről hallatszott…és egyszer csak megpillantottam őket, igen, a darvakat. Megszámoltam, 45-ig jutottam, de többen voltak, csak gyorsan repültek.
Ahogy elhúztak felettem, csendesen mosolyogtam – darvacskák, hát erre repültetek, mégis láthattalak benneteket!
Aztán bejöttem a jó meleg házba és elindítottam a blogomat.
Örömömben.
…és azt sem bánom, hogy vadludak voltak.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: