Én szeretem a novemberi esőt. Ezt a szemerkélő esőt, ezt a ködös, szürke időt, amilyen ma van.
Szeretem, hogy korán sötétedik.
Szeretek ilyenkor hazaérni a jó melegbe, inni egy bögre forró gyömbérteát…
…és mert szerda van, szeretek a nyárra gondolni.
Jövő nyáron talán a Magas-Tátra lesz.
Tavaly október végén sikerült eljutnunk a Magas Tátrába, a Zöld-tóhoz akartunk felmenni (túratáv 15 km, szintkülönbség 615 m fel és le, menetidő 6-7 óra). Megnéztünk sok képet és útleírást róla és nagyon akartuk látni. Magam sem értem, hogyan hihettük, hogy ez nekünk menni fog.
Szépen elterveztünk mindent…
…aztán a tervünk persze füstbe is ment.
Itthon szép októberi ősz volt, egész úton élveztük a szokásos szines-csendes ősz látványát és eszünkbe sem jutott, hogy a Tátrában esetleg nem ilyen idő lesz.
Pedig nem ilyen volt. Amikor kiszálltunk az Elektricskából a Csorba-tónál, hó fogadott bennünket és mintha nem is a nagy, magas sziklás Tátrában lettünk volna…nem is láttunk mást, csak szürkeséget és havat. A szállásunkon elmondták, hogy feljebb még nagyobb hó van és a Zöld-tó be van fagyva.
Megint sikerült gyorsan váltani, mint La Fontaine rókájának (akinek savanyú volt a szőlő): ha be van fagyva, akkor nem megyünk oda.
Átterveztük a programunkat, már a megérkezésünk délutánján siklóval felmentünk Ótátrafüredről a Tarajkára, majd gyalog tovább a Tar-pataki vízesésekhez.
Az az út, ami arra visz, emelkedik. Nyáron nem volt probléma, kényelmesen fel tudtunk sétálni a Rainer kunyhóhoz. Most viszont havas volt az út, nem nagyon, de pont annyira, hogy az enyhe emelkedőn csak lassan, csúszkálva lehetett haladni. A nálunk előrelátóbbak, rutinosabbak a télies viszonyokra fel voltak készülve. Mi nem. De ha már eljöttünk, hó ide vagy oda, nekivágtunk az útnak. Szépen kitisztult minden, lehetett látni azokat a sziklás csúcsokat, amelyektől mindig lázba jövök.
Háromszor annyi időbe telt felérni, mint nyáron és én egész úton felfelé azon aggódtam, hogy lefelé mi lesz. Az út lefelé még jobban fog csúszni, kapaszkodó nincs, mi lesz, mi lesz?
Fent aztán megállapítottam, hogy a Tar-pataki vízesések havasan is gyönyörűek, az biztos.
Lefelé nagyon féltem. Lejöttem, de megküzdöttem minden méteren a félelmemmel, féltem az eleséstől, a lecsúszástól, a besötétedéstől …és még a medvéktől is.
Este persze már csak nevettünk az egészen és lelkesen terveztük a következő napot. Azt a napot, ami a Zöld-tóról szólt volna. Mi legyen helyette?
Korán reggel döntöttünk: Poprádi-tó, könnyű, kényelmes sétaútnak írták, az nekünk való lesz, gondoltuk.
Gyönyörű havas fenyvesben vezetett a jól járható út, pompás téli idő volt, nem győztünk fényképezni, de nagyon elfáradtunk, mire felértünk.
A Poprádi-tó annyira szép volt, hogy az elmaradt Zöld-tavat nem is bántuk már. Szívesen időztünk volna ott fenn tovább is, de nem lehetett, időre le kellett érnünk.
Azóta gyakran beszélünk arról, hogy jó, jó, a Poprádi-tó nagyon szép volt, a Tar-pataki vízesések is, de a Zöld-tóhoz mégis csak el kellene mennünk.
El bizony. Majd nyáron. De mi lesz azzal a 15 km-es túratávval és a 615 m szintkülönbséggel?
Ezen majd ráérek akkor aggódni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: