A Szuperhős Thor az univerzum túlsó feléről tér vissza, hogy rendet tegyen a galaxisban. Vannak, akik segítik és vannak, akik el akarják pusztítani őt. Hihetetlen járműveken(?), inter-galaktikus csodagépeken repül, száguldozik, gladiátorviadalon legyőzi a legyőzhetetlent, közben halálos (!) sebeket kap, de a következő pillanatban harcol, sőt megsokszorozott erővel küzd tovább. Mindez 3D-ben.
Moziban voltam. Nem, nem is moziban. Abban az inter-galaktikus világban voltam, ahol a szuperidőgépen repültem időkapukon át, bolygóknak ütköztem majd továbbszáguldottam a Szuperhőssel, megküzdöttem a Gonosszal és a végén természetesen legyőztünk minden Rosszat az egész univerzumban (és mindenki az alattvalónk lett). Nem mozi volt ez, hanem két órára ez volt a valóság.
Hang és látvány szenzációs volt, “kirepültek” a hősök és a gonoszok a képből (igen, mert repülni is tudtak) a nézők orra elé (köszönöm 3D!) én csak kapkodtam a fejem, nehogy eltaláljon engem is valamelyik Szörny vagy Csodalény.
A film előtt az ifjuság körében informálódtam, hogy mégis mi az, hogy Marvel film, mire számíthatok stb. és azt a választ kaptam, hogy majd meglátom, úgysem tudom el se képzelni, hogy mi az. Ezt a filmet, ilyen “Világot” tényleg nem is tudtam volna elképzelni. Ezt látni kellett.
Nem az én korosztályom a célközönsége ennek a filmnek. Ha nem lett volna 3D, nem is néztem volna meg.
Mi kell egy jó mozihoz?
Kell hozzá jó társaság. Volt.
Kell, hogy 3D legyen. Az volt. Imádtam a szemüvegemet!
Kell hozzá popcorn. Az is volt.
A film pedig úgy volt jó, ahogy volt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: