Hunyorogva néztem a kerted. A kertünket. Ismerős pontokat kerestem benne, de a kis kunyhón kívül mást nem találtam. A családé volt ez a kert, de mégis csak a tied. Sokat dolgoztunk ott, de te dolgoztál a legtöbbet. Ezt a kertet igazán csak te szeretted.
Mi, többiek a soha véget nem érő munkát láttuk benne. Te pedig a nagyapa által ültetett diófát, a meggyfát, a birsalmafát, a magad telepítette szőlőskertet láttad. A munkádat és annak eredményét. A család éléskamráját. A mogyoróbokrot, amiről büszkén hoztad haza nekünk a termést, egy-egy marékkal, mert többet szedni nem volt időd.
Az első érett szamócát mindig én kaptam. Nem tudtam felmászni a cseresznyefára, te feltettél és vigyáztál rám, hogy le ne essek. Babot vetettünk együtt, te kapáltad a fészket, én szórtam bele a babszemeket. Együtt szedtük a cseresznyét, szüreteltük a szőlőt.
A legbüszkébb a vén diófára voltál, ahogy ráhajoltak az ágai a kis kunyhóra, gyakran pihentél az árnyékában és minden évben ellátott bennünket dióval. Erről a diófáról akartam neked vinni néhány szemet.
Ezt a kertet kerestem…de már nincs. A fákat kivágták, nincs meg a meggyfa, a cseresznyefa, nincsenek bokrok, nincs szamóca, nincs ott már semmi.
Drága Apukám, már a diófa sincs meg.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: