Általában büszke szoktam lenni a pici kertünkre és arra, hogy örököltem apukám kertszeretetét. Akik látták eddig, dicsérték, hogy kicsi mérete ellenére szép, kellemes, tetszetős.
Az idén a kertlátogatók kicsit visszafogottabbak voltak. Szép, szép, persze, hogy szép, de olyan más, mit eddig. Nem is tudják, hogy miért, csak más. Olyan…olyan…olyan természetes.
Vagyis elhanyagolt.
Éppen befejeztük májusra a lakásfelújítás-nagytakarítás-lomtalanítás kilátástalanul lassan haladó rengeteg munkáját, még ki sem pihentük a felújítás kalandjait, a lomtalanítás elhamarkodott (?) döntéseit (“de kár volt kidobni, mondtam, hogy hagyjuk meg”), már kezdődött is a kert-szezon.
A mi néhány lépésszer néhány lépés méretű kertünkben is akad tennivaló, bár úgy ültettük be, hogy amennyire csak lehetséges, önfenntartó legyen. Vagyis csak fűnyírás és locsolás. A növényeink pedig küzdjenek magukért.
A gyomok győztek. A kert gyomlálásért, kapálásért, metszésért kiáltott.
Pató Pál szerint ráérünk arra még. Hol túl meleg volt, hol esett az eső, hol száraz volt a föld, hol vizes és a munka elmaradt.
Majd. Majd megcsinálom. Majd.
Ez ment egész nyáron és egész ősszel. Pató Pál pedig egyre szimpatikusabb lett nekem.
Ráérünk. Majd. Majd jövőre.
Végül is a kert szerintem így se rossz. Különösen ebben a ködös, mindent jótékonyan eltakaró novemberi időben.
De jövőre szakítok Pató Pállal.
Kommentek