Úgy lesz, hogy a kettesben elköltött karácsonyi ünnepi ebéd után délután másodszor is ünnepi asztalhoz ülünk anyukámnál. Ezután útra kelünk és Egerben, ahol harmadszor is ünnepi asztalhoz ülünk (reményeim szerint 11-en üljük majd körül azt az asztalt), elköltjük az ünnepi vacsorát. Ennyi ünnepi étkezés után az aktivitást az igen aktív Négyéves és az éppen járni tanuló egyéves kistestvére fogják biztosítani. Mert hogy ezt fogják, ahhoz semmi kétség nem férhet.
Úgy képzelem, hogy eléggé meg fognak mozgatni bennünket.
Úgy képzelem, hogy az aktivitásnak egy idő után (rövid idő után) határt fogok szabni, pl. nem fogok versenyt mászni a Négyévesünkkel, mint tettem legutóbb, mert bár ő nagyon jól szórakozott, a térdeim kevésbé élvezték.
Úgy képzelem, hogy a kíméletes (!) aktivitás után leülünk törökülésben a földön a fenyőfa elé, ölemben a kicsi, aki békésen szuszog majd, talán el is alszik, mellettem a nagyobbik, aki ámulva hallgatja majd a mesémet, csend lesz és pihenés és gyertyaláng és fenyőillat…
Úgy képzelem, hogy könnyedén, pillanatok alatt sikerül majd kényelmesen elhelyezkedem törökülésben.
Úgy képzelem, hogy nem sajog majd a csípőm (egyik sem), nem feszül a térdem (egyik sem) és addig üldögélek ott törökülésben, amíg a kedvem úgy tartja és nem addig, amíg elzsibbad a lábam.
Úgy képzelem, hogy simán, könnyedén fel tudok majd állni a törökülésből és nem az lesz a nap legizgalmasabb attrakciója, ahogyan feltápászkodok…
…és ha úgy sikerül, ahogy képzelem, még lehet, hogy versenymászásra is hajlandó (vagyis képes) leszek.
Kommentek