A világnak ebben a csücskében, ahol élek, itthon vagyok. Iskolás koromban helytörténeti szakkörre jártam és ezt kellett leírnunk a füzetünk első lapjára:
“Tudom az utcák neveit,
Szívós köveit ismerem,
Emelem üdvözlő kezem
S biccentenek a tornyok.” (Demény Ottó)
Én is tudom, ismerem, emelem és nekem is biccentenek.
Sokáig elvágyódtam innen, elképzeltem, hogy milyen lesz hazalátogatni a nagyvilágból és érdekes, hogy pont én maradtam. Maradtam, mert így alakult és én vagyok az, aki hazavárok.
A szülői házban pedig engem vár haza az anyukám, ott is otthon vagyok. A gyerekeim otthonában vendég vagyok (gyere el hozzánk, mondják), ott ők vannak otthon, viszont ide, az ő szülői házukba is hazajönnek.
Így van ez. Hazavárok és őrzöm az otthont. A helyet, ami melegít és véd. A helyet, ahol a tárgyak, a szinek, az ízek, az illatok, a könyvek, a virágok…minden én és ők vagyunk, mi vagyunk. Én és Ők. Az egyikük hamarosan hazaérkezik és a második gyertyát már vele gyújtom meg.
“Mikor egész sötét lesz,
jó beúszni a saját akváriumomba.
Valaki mondja: Szervusz.
Hol jártál?
És felelek: Csak úgy sétáltam.”
(Ingrid Sjöstrand: Mikor sötétedni kezd-svéd gyermekvers)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: