A cseresznyejeles hátizsák tulajdonosa ma adventi meglepetésként érkezett. Meséltem neki, játszottunk együtt, majd a nagyapa által főzött ünnepi ebéd után kimentünk az erdőbe.
Igaz, hogy esett az eső, csupa sár volt minden és fáztunk is, de azért a meséért, amit ott hallottam tőle, mindezt elviselni semmiség.
Az erdőben a mesélést én kezdtem: az Erdőtündérről, az erdei manókról, Moháról és Páfrányról. Mentünk, mendegéltünk, én meséltem, ő hallgatta. Mikor a szarvasok történetéhez értem, hirtelen megállt és rám nézett:
– Képzeld Kati, nálunk is jártak a szarvasok – mondta csillogó szemekkel, majd így folytatta:
– Képzeld! Délután apa aludt és én őrködtem. Nyitva volt a szemem. Éppen akkor kinéztem az ablakon és láttam, hogy egy szarvascsalád jön le a hegyről. Az anyuka-szarvas hátán ült a kicsi gida, az apuka-szarvas hátán a másik gida. Az apuka bekopogott a patájával és én beengedtem őket. Főztem nekik ebédet és utána megkezdődött a koncert. Én csellóztam és ők énekeltek. Elénekeljem neked?
– Igen csillagom, énekeld!
Ő énekelni kezdett, édes hangon, halkan, nehogy a manók meghallják:
Hegedül a kisegér, penget rajta,
Csellón játszik a macska, vonó a farka.
Ez a csuda zenekar cincog, nyávog,
A lagziban a táncot csak erre járod.
Énekelt, aztán még egyszer elénekelte úgy, hogy a szürke erdő szinte kivirult, az esőcseppek táncra perdültek, én pedig a könnyeimen át csak néztem őt, a kisfiam kislányát, az Advent ajándékát. Itt van, eljött, mesét mond és énekel nekem.
Sétáltunk tovább, fogtam a kis kezét, közben kérdeztem még egy-két fontos dolgot a szarvascsalád látogatásáról és újabb részleteket tudtam meg: játszottak is és sokat nevettek és mit játszottak és miért nevettek.
-Nagyon szép volt ez a mese, csillagom – mondtam, mire ő csodálkozó szemmel nézett rám:
-Ez nem mese.
Melengettem a fázós kis kezecskéjét és mit is mondhattam volna az édes kis Cseresznyejelűnek?
Hát persze, hogy nem mese!
Hát persze, hogy így volt!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: