Ma olyan gyerekek és felnőttek között vacsoráztam, akiknek ma volt a Karácsony. Néhányuk kivételével az intézet falai között élnek, soha nem mennek haza, nincs hova, nincs kihez hazamenni.
Ma este láthatták a feldíszített karácsonyfát, ma égtek a gyertyák az ebédlő asztalain, ma volt ünnepi a teríték, ünnepi a vacsora és ma bontogathatták ajándékaikat a fa alatt.
Súlyosan, halmozottan sérült gyerekek és felnőttek ők, akik azt látják, érzik és értik a világból, amit mi viszünk közel hozzájuk, amit mi mutatunk meg nekik.
Ma például azt, hogy milyen is a Karácsony. Milyen jó várni, készülődni, aztán szépen felöltözve leülni az ünnepi asztalhoz, tapsolni a művészeknek, együtt énekelni velük. Együtt énekelni, hogy Kiskarácsony, nagykarácsony, nézni, ahogy ég a gyertya, figyelni, hogy el ne aludjék, megkóstolni minden finomságot és örülni az ajándékoknak.
Ma érezhették az angyalszárnyakat.
Ma láthatták az angyalszárnyakat.
Az egyik műsorszámban néhány dolgozó gyönyörű hófehér ruhában, csillogó angyalszárnyakat öltve táncolt néhány kerekesszékes gyermekkel. Amikor a zene véget ért, véget ért a tánc is és angyalszárnyak borultak a kicsikre.
Ma ízek, fények, illatok és angyalszárnyak segítették érezni az ünnepet.
Mától Vízkeresztig ez így lesz minden nap.
“Ebben az életben nem tehetünk nagy dolgokat. Csak kis dolgokat tehetünk, nagy szeretettel.”
(Teréz anya)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: