Reggelente már nagyjából látható, hogy aznap az időjárás megengedi-e, hogy kimenjek az erdei futópályára.
Reggelente már nagyjából az is látható, hogyan fog alakulni a nap, mikor tudok majd kimenni. Nincs kifogás, mert fél óra-40 perc bele kell, hogy férjen és bele is fér egy sima napba. Ez hetente kb. 3 alkalommal meg is valósul, még télen is. Ha esik az eső, esik a hó, köd van vagy nincs legalább 6-7 fok, akkor nem megyek. De más kifogás nincs.
Sosem gondoltam, hogy eljutok ide. Én, aki imádtam, ha elmaradt a tornaóra és azt kívántam, bárcsak lenne helyette inkább matek. Vagy fizika. Se matekból, se fizikából nem voltam tehetséges, sikerélményeim sem nagyon voltak, de inkább…ezerszer inkább ezek, mint a torna. Sok oka volt ennek, mára már értem is, hogy miért volt ez így.
Az, hogy majd én valamikor rendszeresen mozogni járok és még szeretni is fogom, elképzelhetetlennek tűnt.
Az elképzelhetetlen megtörtént: rendszeresen járok mozogni már évek óta a futópályára.
Van szuper futócipőm. Én csak nyúlcipőnek hívom, bár a teljesítményem (ha egyáltalán arra, amit produkálok, le lehet írni ezt a szót) nem indokolja, hogy ilyen szuper cipőm legyen. De van! (Amikor vettem, nehezen tudta leplezni a mosolygását az eladó a boltban.) Van szuper futónadrágom is.
De azt, hogy futok, még mindig nem írhatom le. De azt, hogy kocogok, azt igen. Egyre jobb tempóban, igen…
…és úgy el tudok fáradni, mintha futnék. Igen.
Kommentek