Szürkébe csomagolva

Budapest ma szürke volt, még nem is láttam ennyire komor szürkében. Az alatt a néhány óra alatt, amit ma ott töltöttem, végig havas eső esett, csupa víz volt a város. A komor szürkeség ellenére sok jókedvű embert láttam, fiatalokat. A kora délutáni órákban kellett a legtöbbet közlekednem a városban, akkor lett vége  a tanításnak és mindenfelé iskolásokat láttam, nevetgélő, jópofa fiatalokat.

Szaladtak a villamoshoz és amikor elment az orruk előtt, csak nevettek.

Kézenfogva sétáltak a szerelmesek.

Perecet ettek az utcán és közben az angol házi feladatról beszéltek.

Körbeállták egyiküket, aki a telefonjáról olvasott fel valamit és mindenki nevetett.

Két lány egeret rajzolt a busz párás üvegére, bal kézzel, hogy még furcsább legyen. Közben nevettek, még az utasok is megmosolyogták őket.

A szürke város lüktetett tőlük. Nem is nagyon láttam idősebbeket, talán mert a fiatalok olyan kedvesen harsányak voltak, hogy nem lehetett nem felfigyelni rájuk és elnyomtak minden mást. Csak ők voltak. A jövő.

Jó hírért mentem szép fővárosunkba, éreztem, hogy jó híreket kapok, de persze ebben sosem lehet az ember biztos, csak remélni lehetett. Így aztán, amikor tényleg megkaptam a jó hírt, szinte megfiatalodtam, mosolyogva mentem az utcán és minden tetszett, amit láttam. Bántam én már, hogy esik az eső, hogy el fogok ázni, hogy az én orrom előtt is elmegy a villamos…dehogy bántam.

Csak örültem.

Van, hogy a jó hír szürkébe csomagolva érkezik.