Intés

„Ne rohanj és ne emészd magad, csak látogatóba jöttél ide, ezért állj meg és érezd a virágok illatát.” (Walter  Hagen világhírű amerikai golf-játékos, élt 1892-1969)

Én nem rohanok, a legritkább esetben sietek valahová vagy valamit elvégezni. Lassú, kényelmes ember vagyok, olyan, aki szereti magának megadni az időt a pihenésre és az álmodozásra, akár a teendői rovására is. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy szeretem a semmittevést és ezt egyre inkább meg is engedhetem magamnak. 

Régebben ez lelkifurdalást okozott, mostanra viszont nagyon megszeretettem magamban ezt a lassúságot, lustaságot.

Amikor először találkoztam a “mindfullnes”-szel, még a lelkiismeretfurdalásos időszakomban voltam. Akkor még azon szomorkodtam, elégedetlenkedtem, hogy miért nem pörgök-forgok a dolgaim körül és miért tudok rálegyinteni patópálosan a teendőimre. Egyáltalán honnan jött ez a patópálos tempó? Az is foglalkoztatott, hogy miért szeretném, ha ez másképp lenne. Miért van az, hogy ki akarok vetkőzni magamból és azt szeretném, ha az én kezem alatt is égne a munka, ha hazaérek, azt nézném, hogy  gyorsan mihez is fogjak, mi fér még bele a napba. Miért szeretném, hogy gyorsabb legyek, olyan, aki kitalálja-nekiugrik-megcsinálja-kész  és már kezd is valami másba. Ilyennek láttam a pörgős embereket magam körül, azokat, akiket én annak tartottam. Vajon miért akartam hozzájuk hasonlítani?

Már tudom miért és amióta tudom, már nem is akarok ebben sem hasonlítani senkihez.

Szeretem, hogy lassú vagyok, szeretem, hogy kímélni tudom magam. Szeretem, hogy ráérek és azt tehetem, amit csak akarok. Akkor pihenek, amikor akarok és többnyire akkor teszek valamit, amikor akarok.

A “ne emészd magad” intelmen még dolgoznom kell. Sokat.

Viszont akkor állok meg érezni a virágok illatát, amikor csak akarok.

(Nagy könnyebbség, hogy mindketten lusták és kényelmesek vagyunk itthon, így nem inspiráljuk egymást a pörgésre és legalább egymás előtt sem kell lelkifurdalást éreznünk. Mások előtt meg pláne nem.)