A világ(om) tetején

Az én világom teteje a Bükkben van.

Előhang:

Én: Hogyan találunk oda?

Ő: Mondok nektek tájékozódási (!) pontokat: kis fúrótorony lesz és fenyőerdő. De viszek térképet is és én (!) majd mutatom az utat.

Én: Lesz ott parkoló?

Ő: Persze. Azt ajánlom (!) nektek, hogy mellettünk parkoljatok.

Odataláltunk, mi érkeztünk hamarabb a találkozási pontra, és tényleg…kezecskéjében egy kinyomtatott térképdarabbal  integetett, majd biztatásul elmondta, hogy  ő már járt erre és ne féljek. Lehet, hogy látunk majd őzeket, szarvasokat és még vaddisznók is járhatnak erre, de elriadnak (!), ha meghallanak bennünket, úgyhogy tényleg ne féljek. Kézen fogtuk egymást és már nem is féltem:)

A hegymászás, amiről szó sem volt:

Ugyanis csak egy  kis sétáról volt szó. Egy rövid sétáról egy érdekes domboldalon, ahol tényleg látni fogunk ipartörténeti emlékként egy fúrótornyot és átsétálunk egy kis fenyőerdőn is.

Itt kezdtünk el gyalogolni és itt kezdtem el gyanakodni:

Nem túrista-ösvényen fogunk menni, ez rögtön kiderült. Lelkes “vezetőnk” mutatta, merre kell menni. Átvágtunk a fenyőerdőn, nagyobb volt, mint gondoltam, közben láttunk magaslest, vadállat-etető helyet és állatok nyomait. Megtanultam, hogy melyik nyom a szarvasoké és melyik a vaddisznóké. Természetesen ő mutatta meg, hogy melyik kié, neki pedig a szarvasok mutatták meg, akik az oviban laknak még, ott, ahol a szénapadlás van és a vaddisznó is megmutatta a saját nyomát, amikor a múltkor találkoztak.

Átvágtunk bozótosokon, lerogytunk megpihenni, aztán mentünk tovább egy patakhoz, ami inkább vízmosás, láttunk mocsaras-lápos területet, rajtam nem volt gumicsizma, de rajta igen, ő közelről is megvizsgálta. Megint leültünk pihenni és közben néztük a hegyeket, a Bükköt itt, a Mátrát a távolban. Remek “idegenvezetőnk” volt, a tempót ő diktálta, a négy és fél évesek kíváncsiságával haladt előre, nem ismert akadályt, ment bátran, ügyesen előre, mi pedig utána, mellette, kezét fogva majd elengedve és közben  megálltunk a bogarakat megnézni, a hangyák vonulását megcsodálni, virágokat fényképezni és vadnyomokat “olvasni” és megálltunk nevetni, amikor azt mondtam, hogy nem, nem, oda már tényleg nem tudok felmenni és mutattam felfelé egy kb. 15 méteres (majdnem) függőleges hegyoldalra és akkor azt is mondtam, hogy oda lehetetlen felmenni – és aztán felmentünk.

Felérve szétláttunk, messzire elláttunk, összehasonlítottuk a térképet a valósággal, vad-kakukkfüvet találtunk a sziklák között és fújt a szél és sütött a nap és fáztunk is és melegünk is volt. Megettük a csúcs-falatokat, pózoltunk a fényképekhez, nevettünk, mert elképzeltük, hogy ilyen magasról és meredekről csak fenéken csúszva tudok majd lejönni (pedig nem is!) aztán ő tényleg lecsúszott én meg féltem és alig mertem egyik lábamat a másik elé tenni, olyan lassan jöttem, hogy el ne csússzak.  De leértünk és mi voltunk a hősök. A Hősök.

A fúrótornyot is megtaláltuk és egy régi ipari szivattyút is, láttunk szőlődombokat és völgyben kanyargó utakat és sarat, vizet, kidőlt fát. Ha felnőttekkel megyek, utólag azt mondtam volna, hogy sétáltunk egy kellemeset.

Egy négy és fél éves kíváncsi, érdeklődő, rendszeresen erdőt-hegyet járó, túrázó kislánnyal viszont ez nem egy séta volt. Ez egy felfedező út volt, egy kalandos, nagyon izgalmas, kihívásokkal és csodákkal teli túra volt  a Bükkben…és egy életre szóló emlék.

Utóhang:

1.Szénanáthásan, szemviszketősen, tüsszögősen erdőben, virágzó fák között barangolni…ez mind semmi, ahhoz képest, hogy este megettem a szezonnyitó fagyimat is. Legalább a torkom is fájjon. 

2. A térdem jobban bírta, mint gondoltam. A derekam sokkal jobban bírta, mint gondoltam. A csípőm pedig egyenesen helyreigazodott.

3. A nyárra tervezett Magas-Tátrát újra át kell gondolni. Lehet, hogy sok lesz az nekünk.

Két hét múlva viszont folytatjuk a kalandozást. Vár a Bükk és vár a legédesebb túravezető. Aki addig összeismerkedik a nyuszikkal és a muflonokkal és megtanulja az ő nyomukat is olvasni.