Dolgok, amikért érdemes

…és színészek, akikért érdemes. Pokorny Liáért érdemes.

Hétéves a kislány, amikor a történet indul. A kislány szomorú, nagyon szomorú. Most fog találkozni először a halállal. Ölében a kiskutyája, aki nagyon beteg és az állatorvos azt javasolja, hogy ne szenvedjen tovább a kis kedvenc, el kell altatni.  Ekkor a művésznő körülnézett a nézőtéren és rám mutatott: Eljátszaná az állatorvost? Igen, Önre gondoltam. Feljönne a színpadra?

Én pedig felmentem.

Interaktív színházi előadáson voltam.

Néhány szavas “szerepem” után – átadtam az öröklétnek a kiskutyát – Pokorny Lia folytatta a történetet. Hétéves tehát és egy napon az iskolába az apukája jött érte. Apa szótlanul állt az osztályterem ajtajában és ő érezte, hogy valami baj van, üss vagy fuss vagy legyél mozdulatlan, gondolta, mert érezte a bajt és igen, baj történt, nagy baj.

Pokorny Lia rámutatott a nézőtéren egy idősebb úrra: Kérem, szépen kérem, lenne az apukám? Feljönne a színpadra?

És az úr felment. Néhány percig együtt játszottak tovább. Apa vezette az autót, a kislány mellette ült, szorongva, félve. Kórházba mentek, az anyuka meg akart halni, de nem sikerült neki. Miért? Miért? De miért? – kérdezte a kislány, de az apja nem válaszolt, nem tudott válaszolni, nem akart válaszolni és a kórházból hazaérve csak magára csukta a dolgozószobája ajtaját és a kislány tudta, hogy ő most nem mehet az apja után. A választ(?) másnap reggel a kórházban az anyukájától kapta meg: nincs semmi, amiért érdemes lenne tovább élni.

Nincs?

A kislány hazament és nekilátott összeírni mindazokat a dolgokat, amikért érdemes élni.

A dolgokat, amikért érdemes élni, egy-egy papírdarabra írva előadás előtt szétosztotta a művésznő a nézők között és ahogy haladt a történetmesélésben előre, kérésére időnként egy-egy dolgot egy-egy néző felolvasott.

Fagyi. Vízipisztolyozni. Titokban belepisilni a Balatonba. Táncolni. Csíkos pólót felvenni.

A listát folyamatosan írta, még azután is, hogy az anyukája hazajött a kórházból…és meg is mutatta neki. Anyukája nem értette, nem akarta érteni.

Tíz évvel később újra megpróbálta az anya befejezni, megint nem sikerült neki. Az apa megint bezárkózott a dolgozószobájába. A lány, a tini lány már dühös volt  és összetört lélekkel vádolt és veszekedett a kórházban.

De közben még mindig írta a listát. A dolgokról, amikért érdemes élni…és mi nézők, egyre több kedves, bájos, aranyos, izgalmas és érdekes dolgot tudtunk meg, amikért érdemes. Csak az anya nem hallotta meg. Nem akarta meghallani, nem tudta meghallani.

Közben a lány találkozott a szerelemmel (Kedves Uram, igen, Ön ott, lenne a szerelmem? -és újra játékra hívott egy nézőt, a sokadikat). Összeházasodtak, majd eltávolodtak egymástól, a lány egyre messzebb került mindenkitől és egyszer csak azt vette észre, hogy mintha olyan lenne, mint az anyukája. Már nem is írja a listát, talán nincs is már meg, nem is fontos. Nem fontos. A férje elköltözött, a lány pedig Ausztráliáig menekült az anyja, az apja és ki tudja, talán önmaga elől is. Ausztráliában kapta a hírt. Igen, anyád. Befejezte.

A harmadik befejezett lett.

…és akkor végre beszéltek, az apja és ő. Sokat, nagyon sokat beszéltek.

Dolgok, amikért érdemes élni.

Apróságok, semmiségek és mégis…és mégis olyan fontosak.

A nekem írt dolog ez volt: Titokban belepisilni a Balatonba.

Hazahoztam és folyton mosolyognom kell, amikor ránézek.

Mi nézők, nagy hullámvasúton ültünk, sírtunk és nevettünk, többet nevettünk, mint sírtunk és az előadás végén felállva, percekig zúgó vastapssal köszöntük meg Pokorny Liának, hogy itt volt és játszott nekünk. Játszott velünk.

Játszottunk.

A dolgokért, amikért érdemes élni.