Éppen egy éve, hogy lendületesen, sürgető határidőre ki kellett pakolni mindent a szobákból, mert jöttek a mesterek. A bútorokon és egyéb nagyobb dolgokon kívül minden mást válogatás nélkül berámoltunk egy pici helyiségbe, nevezzük kamrának.
A kamra már azelőtt is tele volt minden, Fábry Sándor szavaival élve “háztartási göngyöleggel”, a semmire nem használjuk, de nem dobjuk ki, mert hátha egyszer valamire még jó lesz – típusú mindenfélével. Már eleve sokkal több minden volt oda felhalmozva, mint amennyit valaha is bármire fel tudnánk használni és akkor még tettünk is hozzá egy (sok) halom holmit. Annyi hely maradt, hogy éppen be tudunk lépni, de a porszívón kívül nincs is miért belépni, vagyis nem szembesülünk nap-mint nap a tényekkel.
A tényekkel, hogy mekkora káosz van ott. Hogy mennyi, de mennyi felesleges kacat halmozódik fel és hogy annak a pici helyiségnek a befogadóképessége mintha egyre csak nőne. Mert bár a felújítás befejezése után eldöntött feladat volt a káosz felszámolása…hát, mégsem úgy alakult. Nemhogy nem számoltuk fel, még tettünk is hozzá. Egy év alatt is elég sok minden képes összegyűlni.
A helyzet tarthatatlan. Az elmúlt egy év alatt ugyanis semmire nem volt szükségünk azokból a holmikból, amiket odatettünk. Semmire. Az a “semmi” éppen 6 nagy tele doboz. Hogy csak egy példát mondjak.
A káosz felszámolására három tervünk volt. Vagy mindent (értsd: mindent) válogatás nélkül kidobunk, mert ha eddig nem kellett, nem is fog. Ez radikális megoldás, de gyors, nem fogunk órákig, netán napokig azon gondolkozni, hogy az a valami kell-e még vagy sem.
A másik megoldás, hogy egyesével döntünk mindennek a sorsáról. Ez ésszerű, de rá kell szánni egy csomó időt.
A harmadik volt a legszimpatikusabb: haladjunk apránként, mindig csak egy polcnyi vagy doboznyi vagy zsáknyi mennyiséget számoljunk fel. Egyszerre csak ennyit, nem többet, így nem unjuk meg és lassan ugyan, de haladni fogunk és egyszer mégis csak kész leszünk.
Hétvégén, a tegnapi szép tavaszi reggelen úgy gondoltuk, a harmadik terv szerint fogunk hozzá a dologhoz.
De előbb menjünk ki az Aldiba. Átpörgetem a netet. Csak egy perc. Nézd, találtam egy jó képet. Hallgasd meg ezt a zenét, napok óta keresem, hogy ki énekli, most megtaláltam. Még beindítok egy mosást. Gyere, együnk egy fagyit!
Amikor mindezekkel megvoltunk, jött egy ötlet: Nem ugrunk el a Hortobágyra?
Dehogynem.
Így történt, hogy a jól végzett munka öröme helyett az el nem végzett munka adott lehetőséget az örömre: elmentünk a Hortobágyra, meglátogattuk a beteg madarakat a madárkórházban és motorcsónakkal bejártuk a Hortobágy folyót.
A lom maradt, úgy, ahogy volt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: