Szeretettel nézem a most érettségizőket, fiatalok, viccesek, lelkesek, sietve-tolongva mennek az utcán.
Féltőn nézem a most érettségizőket, fáradtak, fásultak, lehajtott fejjel ballagnak az utcán.
Kíváncsian nézem a most érettségizőket, vajon mit terveznek, mit remélnek, hogyan indulnak az Életnek…
…és most nem mondom, hogy bezzeg az én időmben.
37 évvel ezelőtt érettségiztem (mennyi?), olyan régen volt, hogy már nemcsak beszélni felesleges róla, de rágondolni is. Az biztos, hogy terveim, álmaim nekem is voltak. Sok minden megvalósult közülük, de nem akkor és persze nem pontosan úgy, ahogy megálmodtam. Szinte mindenben volt egy kis csavar, az örömben üröm és az ürömben öröm…ahogy az már szokott lenni.
De most, 55 évesen úgy látom, hogy álmodhattam volna akár merészebbet is.
Minden érettségizőt arra biztatnék, hogy álmodjon nagyot és tegyen meg mindent, hogy álmai valóra váljanak. Nem baj, ha nem akkor és nem is pontosan úgy.
Ha tehetném, most minden érettségizőnek megszorítanám a kezét, megdicsérném őket azért, mert idáig már eljutottak és azt mondanám nekik útravalóul, hogy találják meg az útjukat, menjenek rajta, próbálkozzanak, legyenek bölcsek felismerni, ha nem jó úton járnak, legyen bennük erő és legyen bennük tűz bátran élni a szabadsággal.
Azt mondanám nekik, hogy menjenek.
Kommentek