Amikor elhangzik az “Igen” először a templomban, majd az anyakönyvvezető előtt, azt sok “igen” előzi meg, abban sok “igen” benne van. Olyan “igen”-ek, amelyeket én, mint örömanya az elmúlt 30 év alatt kimondtam.
Igen-t mondtam a születésére és amikor nehezen a világra jött, akkor elöntött az érzés: legyen erőm felnevelni.
“Igen” egy tündéri, jó alvó, szépen fejlődő babára.
Igen, amikor először a bátyja kezébe tettük a pici testvérét.
Igen akkor is, amikor először vittem óvodába és nagyon sírt, nem akart menni és az óvodai évek alatt minden (!) reggel így indult a nap: Úgyse megyek óvodába!
Igen az okos kisiskolásra, az érettségire, a nyelvvizsgákra, az egyetemi éveire, az egyre gyarapodó tudására.
Az intelligenciájára, a humorára, az okos érveire.
Az első munkahelyére.
Az elköltözésére, a fészekből kirepülésére.
Igen, sok igent kimondtam…
…és ha kellett, mondtam nemet is.
Felneveltem.
Hogy nehéz volt?
Igen.
Hogy néha nagyon nehéz volt?
Igen.
Hogy néha annyira nehéz volt, hogy alig bírtam?
Igen.
Hogy újra vállalnám a Sorsomat, érte?
Igen. Igen. Igen.
Amikor a templomban az oltár elé kísértem a kisfiamat, majd az anyakönyvvezető előtt az első sorban ültem és néztem őt, a könnyeim mögött ez a sok “igen” mind ott volt. Néztem a tanúként mellette ülő testvérét, a férjemet, az édesanyámat, akikkel felneveltük őket, akik nélkül nekem egyedül nem sikerülhetett volna, néztem a hamarosan ötéves unokámat és magamban én is “Igen” -t mondtam. Mindenkire és mindenre.
Végtelen boldogság, hogy elkísérhettem az oltár elé, hogy hallhattam, láthattam az örömét, ott lehettem, átvehettem a szülőköszöntő virágot, táncoltam vele…
…és most elengedem.
Átadom őt a kislánynak, akit szeret és akit tegnapelőtt feleségül vett.
Igen.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: