Pálmaház

Csak arra emlékeztem, hogy 15-16 éves lehettem, amikor jártam ott és hogy olyan volt, mintha valami teljesen idegen, egzotikus világba csöppentem volna.

Földrajzból persze tudtam, hogy vannak dzsungelek, esőerdők, képeket is láttam róluk, mégis, amikor beléptem akkor a Debreceni Egyetem Botanikus kertjének pálmaházába, elállt a szavam. Úgy emlékszem, akkor hatalmasnak láttam, óriásinak láttam mindent. Alföldi akácerdőkhöz, nyárfaerdőkhöz szokott szememnek nagyon érdekesek voltak a pálmafák, a liánok és még nem is tudom, hogy mik. Emlékszem, hogy párás volt a levegő, fülledt meleg volt bent és én ettől is teljesen el voltam varázsolódva.

Később, amikor a gyerekeimmel állatkertben voltunk, több alkalommal, több helyen, a  pálmaház kihagyhatatlanul vonzott. Érdekes, hogy egészen elfeledkeztem a debreceniről. Felnőttként ezerszer jártam a városban,  rendszerint volt szabadidőm is ott, sétálgattam a városban, felfedeztem “cívis” utcákat, fagyizgattam, leültem a Nagytemplom elé és csak néztem azt a (nekem) nagyvárost. Bámészkodtam. De egyszerűen nem jutott eszembe a Pálmaház.

Nem jutott eszembe.

Elfelejtettem.

Mint ahogy elfelejtettem pl. a Magas-Tátra valódi magasságát. Amikor először ott jártam, 18 éves voltam és úgy láttam, hogy a csúcsok az égig érnek. Amikor sok évvel később visszamentem, szomorúan láttam, hogy a Magas-Tátra “összement”. Pedig csak az történt, hogy akkor már láttam más hegységeket is, pl. a svájci Alpok 4000 méter fölötti hegyeit. Más volt a viszonyításom. A Mátra domb lett a szememben, a Bükk szintén.  Azóta már látom a valóságot…

Pünkösd hétfőjén, a kisfiam esküvője után újra Debrecenben volt dolgunk, tudtuk, hogy korábban érkezünk oda, mint kellene, gondoltuk, nem baj, van a közelben egy jó kis fagyizó, elfagyizgatunk, amíg várunk…

…és akkor a semmiből beugrott a Pálmaház.

A Pálmaház. Debrecenben. Hogy én egyszer ott voltam.

Gyorsan megkerestük a neten, hogy egyáltalán áll-e még, működik-e, nyitva van-e ünnepnapon és hogy pontosan hol van.

Aztán már indultunk is.

Ott van, ahol volt. És képzeljétek,  össze se ment. 40 év alatt össze se ment. Most is nagynak láttam és most is csodaszépnek.

Ráadásként a legalább 70 éves pénztáros (még nekem is “bácsi” ) kedvesen és végtelenül udvariasan megjegyezte, hogy 40 éve én még csak óvodás lehettem. Hát nem. Gimnazista voltam.