Egyik reggel kiléptem a teraszra és bosszúsan néztem, hogy mindenféle gizgazt odafújt a szél, éppen az ajtóba. Egy kis kupac fűszál, apró faágak és mohafonalak voltak szélfújta rendetlenségben. Gyanakodva néztem szét előbb a teraszon…aztán felfelé is és igen, jól sejtettem, az egyik gerendán egy madárfészket láttam, félkészen, már ahogy lentről nézve ezt meg tudtam állapítani.
Olyan régen vágytam már arra, hogy nálunk is legyen madárfészek (és sün, de az már teljesült, nem tudom ugyan, hogy hol lakik, de az idén egyszer már láttuk este a bokrok alatt), így nem is söpörtem le a teraszról a fészek hozzávalóit, hátha fel lesznek használva még. Reméltem, hogy tovább fog épülni és hogy hamarosan lakókat is látni fogunk. Hajnaltól estig madárcsicsergés van nálunk, arra szoktam ébredni és ha az időnként elhanyagolt pici kertükre úgy gondolnék, hogy elhanyagolt, azonnal szépítek is a gondolaton, hogy legalább madárbarát és szitakötőbarát és pillangóbarát és sünbarát. Most egyébként rendben van a kert, őszig nincs vele gond.
Tehát a madárfészek. Napokig ott hagytam a fészek-hozzávalók kupacát a teraszon, a szél néha kicsit fújt rajta ide-oda, de nem történt más. A fészek szemmel láthatóan nem épült tovább. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy az én szememmel nem láthatóan.
Pedig épült, épült bizony, új anyagokból, mert miután néhány nap múlva mégis lesöpörtem a teraszt és magamban “elengedtem” a fészek-témát, tegnap lakókat fedeztünk fel. A mama ül, őrzi a tojásokat, a papa elrepül és csőrében az ennivalóval repül vissza és ez így ment ma is. A kert végéből (pici kertünk vége kb. 8 méterre van a terasztól) jól meg lehet figyelni azt a gondoskodást, ahogy a mama óvja a tojásokat, a papa pedig hozza az ennivalót, átadja és már fordul is egy újabb csőrnyiért.
A teraszon akartunk ebédelni, mint nyáron mindig, már le is ültünk az asztalhoz, amikor újra jött a papa a csőrében a kukaccal. Leszállt előbb az ereszre, majd onnan lejjebb egy kis rúdra, aztán még jobban megközelítette a fészket, nyugtalan volt, megint visszarepült az ereszre, mi pedig nem mozdultunk, csendben ültünk és vártuk, hátha lesz bátorsága a fészekbe repülni. De nem repült. Várt az ereszen ülve. Mi pedig megértettük, hogy ma a konyhában ebédelünk.
Ebéd után kiültünk a teraszra, csendben figyeltünk és amikor pár perc múlva megérkezett a papa, már nem hagytuk nyugtalankodni, hanem tudtuk a dolgunkat, bejöttünk a házba…
…és ez így lesz, amíg ők itt fognak lakni nálunk.
Mert nem csak a kertünk madárbarát.