A mai napot a Bükkben töltöttük, négy generáció ebédelt együtt, el tudott jönni az Édesanyám is. A Majdnem Ötéves nevetve bogozta, hogy ki kinek az anyukája, apukája, nagyija, dédije és fia, lánya, unokája, dédunokája.
Voltak ízek, bográcsban főtt a babgulyás, került édesség is, estefelé fagyi is.
Voltak és vannak imák, hogy még sokáig legyen így, együtt, egészségben mindenki.
Mérhetetlen szeretet a legkisebbek felé, az is volt. Voltak séták és volt mesélés, volt ezermillió ölelés ezermillió puszival.
Amikor a négy generációból mi, a két öregebb elindultunk haza és a legfiatalabb generáció integetett nekünk, ők integettek a pici kezecskéikkel és mi integettünk a ráncosodó, öregedő kezeinkkel, akkor elkezdtem sírni és hazáig sírtam.
A hálától, az örömtől és az aggódástól.
Mert van az úgy, hogy a hazaúton elég egy szó, egy zene, egy érintés és a meghatottság kiterjesztődik…
…és nem múlik.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: