Szlovén-olasz tengerpart. Óperencia és tények

Utazás Szlovéniába, kirándulás Olaszországba.

Mi olyan utazók vagyunk, akik igyekszünk minden  lehetőséget kihasználni arra, hogy egy térséget, vidéket a lehető legjobban megismerjünk. Jövünk-megyünk, amíg bírjuk. A vízparton napozós-strandolós nyaralók nem mi vagyunk. Ez a beszámoló arról szól, hogyan fedeztük fel magunknak Szlovéniából azt, amit tudtunk és mi fért bele egy olaszországi átruccanásba.

Következik hát az utazásunk leírása, a tenger, az Alpok és minden, ahogy én láttam.

1.
Reggel terveztünk elindulni, de előző este Egerben megnéztük A Pál utcai fiúk c. musicalt (külön bejegyzést írok majd róla) és éjjel fél 3-kor értünk haza. A reggeli elindulásból délelőtti ébredés és déli indulás lett, úgy, hogy délelőtt kezdtünk csomagolni, még egy-két dolgot vásárolni is kellett, az otthon felejtett dologért visszamenni, tankolni, jól eltelt az idő.
Délután 4 órakor már a Balatonban pancsoltunk, este pedig begurultunk a nagykanizsai szállásunkra. Egy éjszaka pihenés, amiből nekem fél éjszaka azzal telt, hogy a tengerre gondoltam, ahelyett, hogy aludtam volna.

2.

Másnap reggel korán indultunk tovább. Az autópályáról hamar letértünk és a magyarlakta Őrvidék gyönyörű kis falvain keresztül először Dobronakba mentünk. Az úton alig volt forgalom, a kerékpárutakon viszont jöttek-mentek a jó bicikliken az emberek. Az egyik kerékpárút mellett meg is álltunk, ettünk pár szem őszibarackot és én alig mertem ott enni az út mellett. Arra gondoltam, hogy itt,  a szépen rendben tartott zöld területen, a szépen művelt földek mentén meg fognak szólítani, hogy miért itt eszünk, miért itt álltunk meg, miért nem megyünk tovább innen? De nem szólt senki semmit, sőt, köszöntek és  tekertek tovább a dolgukra. Természetesen semmi szemetet nem hagytunk magunk után, de azt ugye itthon sem tesszük.

Dobronak pici falu, gyönyörű virágos házakkal, udvarokkal, ahogy régen mondták: takaros kis portákkal. Nagyon takaros kis portákkal. A házak, az előkertek és minden, minden a kényelmes jólétről árulkodott, de nem az osztrák pedantériáról. Főleg nem a németről. Itt nem fésülik a füvet, hogy a fűszálak is glédába álljanak, de szépen rendben tartják.

Szép és kellemes a szemnek minden. Ez volt az első benyomásom Szlovéniáról…és hogy nagyon meleg van. Már most nagyon meleg van…és mi még délebbre tartunk.

Dobronakban az orchidea farmot látogattuk meg, ahol szebbnél szebb virágokat láttunk, olyan színekben pompáztak, amilyen színekről eddig nem is tudtam. Különleges kék, lila, rózsaszín és minden szín minden színnel keverve, nagyon szép volt. A hatalmas pálmaházban pedig mintha egy dzsungelben sétáltunk volna a termő banánfák között, a liánok alatt.  A pálmaházban pára volt és meleg, lehűlni egy picit sem tudtunk. De szokni kell a mediterrán klímát, hát szoktuk rendesen.

Néhány kilométert kanyarogtunk még a szépséges Őrvidék falvai között, lépten-nyomon megállhattunk volna a kerteket, parkokat nézegetni, vagy csak úgy, az ottani életet nézni, a járókelőket, a piacokat, a sétáló-ráérő  embereket, de nekünk Őrvidék “csak” egy megálló volt, nem végcél. Mennünk kellett tovább. Arra ugyanis gyorsan rájöttünk, hogy mivel a programunkat jó sűrűre terveztük és csak az orchidea farmon kétszer annyi időt töltöttünk, mint amennyit gondoltunk, egy kicsit jobban kellene pörgetnünk magunkat, hogy a tervezett ütemben haladjunk.

Na, ezt adtuk fel leghamarabb a nyugodt szlovén tengerparton.  A pörgést. De még nem tartunk ott.

Az autópályára visszatérve jó ütemben folytattuk utunkat egészen a fővárosig, ahol újra letértünk a tenger felé vezető útról, hogy meglátogassuk Skofja Loka-t, Szlovénia ékszerdobozát, a középkori kisvárost, ill. annak óvárosi részét. Két órát töltöttünk a régi városfalak között, átsétáltunk a 600 éves Kapucinus hídon, amely Közép-Európa legrégebbi kőhídja és a Selška Sora folyón ível át. Leültünk egy picike téren, fagyiztunk egyet, aztán tovább sétálgattunk, nyugodtan, mintha nem lenne még előttünk  majdnem 150 km a tengerig. Ebben a kisvárosban valahogy elkezdtünk mi is ráérni.

A Skofja Loka-i kis kitérőre ráment a fél délutánunk, de élveztük minden percét. Annál inkább, mert itt már hegyek voltak, már az ide vezető utat is magas hegyek szegélyezték és innen-onnan még magasabbakat is lehetett látni. Velem nem lehetett bírni, csak áradoztam arról, hogy ezek már az Alpok hegyvonulatai. Többször meg is álltunk, hogy megnézhessem rendesen, még havat is láttam rajtuk itt-ott, teljesen odavoltam tőlük. Késői ebédünket is ott, az út mentén, panorámával a hegyóriásokra költöttük el. Aztán persze figyelmeztetve lettem, hogy ez sem a végcél, csak egy megálló és mennünk kell tovább.

Ó, igen, a tengerhez!

Ez is Szlovénia csodája nekem: 100-150 km és az Alpok lábától a tengerpartra érünk. A tengerig vezető úton végig nagy hegyek között mentünk és ez folyamatos látni-csodálni-és mondanivalót adott nekem.

Szállást a Trieszt-i öböl fölött az egyik szőlődombon, egy pici faluban, Hrvatini-ben, szlovén oldalon foglaltunk. A teraszról kilátás Koperre, a tengerre, a nagy kikötőre, az udvaron olajfa, leander, fügefa és mediterrán illatok.

Mediterrán életérzés.

A kulcs átvétele után azonnal indultunk is le Koperbe (5 perc és ott voltunk), ahol először az óvárost fedeztük fel: szűk utcák, sikátorok, eddig csak olasz filmekben láttam olyat, hogy a szűk utcák között kifeszített köteleken lógtak a száradó ruhák, itt mindenhol ilyet láttam, legszívesebben minden kapualjat, házat, sikátort lefényképeztem volna. 

Aztán egy pálmafákkal szegélyezett sugárúton lesétáltunk a tengerpartra, a tenger kék, a hullámok nagyok, a sétányok tele kiülős teraszokkal, éttermekkel, pálmafák, leanderek, feketére sült emberek, a végtelenbe nyúló kékségben itt-ott egy-egy hajó. Természetesen (?) belementem a vízbe, egészen térdig,  és aztán…és aztán…

…aztán a kikötőhöz értünk. Alig hittem a szememnek: éppen egy konténerhajó közeledett a kikötőbe, egy nagy tengerjáró (luxus)hajó már kikötött, mindenütt nagy kikötői daruk, hajók és hajók és hajók. Nekem, mint Rejtő Jenő rajongónak, a kikötők világa azonnal benépesült Piszkos Freddel, Fülig Jimmyvel, Wagner úrral és Buzgó Mócsinggal, de ott voltak képzeletemben (vagy igaziból?) a többiek is. Elvarázsolva néztem a kikötőt és el is határoztam, hogy éjszaka a szállásunk teraszáról fogom tovább nézni a kivilágított, ragyogó fényes kikötőt és addig nézem, amíg le nem csukódik a szemem.

De nem így lett. Hazaérve beájulás és alvás reggelig és nem a teraszon. Nem emlékszem, miről álmodtam, de valószínű, hogy a kikötőről. 

3.

Ébredés után kocogás a faluban, útközben mindenhonnan látni lehetett Kopert, a tengert, a kikötőt. Jól megnéztem mindent és mindenkit, feltűnt ugyanis, hogy hasonló korú nők-asszonyok, mint én, egy irányba tartanak. Egyforma sárga pólót viseltek, volt, aki egyedül ment, voltak, akik kettesben, de láthatóan valami gyülekező helyre tartottak. A falu szélén egy tűzoltóságot találtam, sportpályával és ők oda igyekeztek. Ott volt a találka. Én leültem szusszanni egy padra, szép kilátással a tengerre, de nem a tengert néztem, hanem őket. Tízen voltak a sárga pólós hölgyek és tornáztak, finom, kíméletes reggeli tornára gyűltek össze. Volt köztük öreg néni is, aki bottal tipegett, de ment és csinálta a tornát, ahogy tudta. A kb. 20 perces frissítő reggeli torna végén libasorba álltak, átmasszírozták-dörgölték az előttük álló hátát, aztán elköszöntek és mentek a  dolgukra. Minden reggel láttam őket, annyira aranyosak voltak. Valahogy így szeretnék  én is megöregedni.

A mediterrán teraszon, a fügefa árnyékában megreggeliztünk, majd elindultunk, hogy valóra váltsuk az én olasz álmomat. Én ugyanis nem voltam még Olaszországban, a szállásunkat viszont olyan helyen  foglaltuk, hogy adta magát az átruccanás.

Grado-ba (kis-Velencének nevezik az olaszok) mentünk először kis utakon, majd autópályán, aztán Monfalcone előtt újra kis úton haladtunk. Monfalcone nagy kikötőváros, imádtam újra bámulni a nagy darukat, hajókat és nem, nem tudtam megunni. Kis tengerparti városkákon -falvakon haladtunk keresztül, egyre “üdülőtelepesebb” helyeket láttunk, majd Grado-ba érve egy óriási csatornán a helyi kikötő rengeteg hajója fogadott bennünket:  vitorlások, yachtok, motorcsónakok mellett sétáltunk el, bámészkodtam és bámészkodtam és bámészkodtam. De úgy bámészkodtam, mintha valaha is be mernék egy ilyenbe ülni és ki mernék merészkedni a nyílt tengerre. Jaj, dehogy mernék, éppen ezért csodálattal bámultam azokat, akik a ringó “ladikokon” álltak, ültek, napoztak vagy éppen elindultak egyet csak úgy kerülni a tengeren. Persze, bikiniben, barnára-feketére sülve, látható napvédelem semmi, se kalap, semmi. Láthatóan élvezték a forró napsugarakat a bőrükön és úgy egyszerűen, csak élvezték az életet. Én meg akkor kentem magamra a harmadik réteget az 50 faktoros krémemből és azt sem tudtam, hogyan csavarjam be magam még jobban a hatalmas kendőimbe és hogyan húzzam még jobban a fejemre a kalapomat, nehogy nap érjen.

Itt még. Aztán lett ez máshogy is, de itt, Grado-ban még nem. Itt még csak lenyűgözve néztem a szabadságot. Hogy így is lehet…

…és itt már voltak sejtéseim arról, hogy talán csak így érdemes. 

Grado óvárosa a szűk utcákkal, sikátorokkal hasonló volt a Koperben látottakhoz, vagyis inkább fordítva: a szlovén Koper olaszos óvárosa hasonlított az olasz Grado óvárosához. Kis vendéglők, pici 2-3 asztalos kévézók, szinte csak egy-egy kapualjnyi helyen, és ahol csak egy talpalatnyi terület akadt, virág, virág és virág. Nem csak lent a földön, hanem falra futtatva, kúsztatva, lógatva, csüngetve, lépcsőkre rakva, mindenhol gyönyörű virágok, a szűk sikátorokban is, mindenhol, alig lehetett tőlük férni.

Az óváros nagy területen fekszik, sok utcácskával, apró terekkel, jól el lehetett bolyongani benne. Amikor elfáradtunk, már nagyon meleg volt és két dolog közül választhattam: vagy leülünk egy kávézónál vagy egy étteremben  valami  árnyékos helyen és eszünk valamit  vagy lemegyünk a tengerpartra és fürdünk. Nagy dilemma ez egy magamfajtának, de nem voltam egyedül és ugye így a döntéshez segítséget kaptam. Mert természetesen fürdeni fogunk. Pont.

A tengerpartra vezető utcák pálmákkal, leanderekkel és gyönyörű virágszegélyekkel riviérai hangulatot árasztottak, minden utca szinte sugárútnyi széles volt, két oldalt elegáns üzletekkel, éttermekkel és minden út a tengerpartra vezetett. Némi gyaloglás után mi is leértünk…és ott volt a strand, kilométer-hosszan. Csakhogy éppen dél körül járt az idő, nagyon-nagyon meleg volt, égetett a nap, hogyan megyek be a vízbe? Mert bemegyek, ez nem volt kérdés.

Hát belementem. Igaz, nem túl sokáig voltam benn (na jó, legyen 5 perc), kalapban, napszemüvegben, kendőben. Aztán a part menti árnyékos parkban leültem és vártam, amíg életem párja is úgy gondolja, eleget égette már a nap a bőrét. Amíg vártam, ki is találtam, hogyan tovább: fagyizni fogunk, mert az olasz fagyiról legendákat hallottam. Meg persze egyébként is.

Aztán eljött a fagyizás ideje is, kitartó várakozásommal elnyertem méltó jutalmamat: 75%-os étcsokoládé és citromfagyi volt a választottam, hát én azt nem tudom leírni, hogy mennyire-mennyire finom volt. Bécsben (és  Monte Carlo-ban) ettem olyat, ami ezt megközelítette, de Grado után új mércével mérünk. Az igazi ez volt. Óhhh.

Grado-tól, ettől a földi Paradicsomtól aztán még egy kör fagyival búcsúztunk…

…és én remegő lábakkal is, mert lejártam a lábam. De hol van még  a nap vége!

Amikor itthon terveztük ezt a kirándulást, láttuk-olvastuk, hogy lábaink olyan földet is érinteni fognak, ahol magyar katonák harcoltak az olasz fronton. Az Isonzo folyónál meg is álltunk és itt, az ártéri erdőben hallottam meg azt a hangot, amit tudtam, hogy meg kell hallanom, ha mediterrán vidéken járok: a kabócák hangját. Amikor életemben először hallottam őket a görög tengerparton, nem tudtam, mit hallok, azt hittem, valamilyen trafóház mellett lehetünk és kerestem a zaj forrását és akkor mondták nekem, hogy ezek kabócák.

Amíg Monfalcone felé haladtunk, próbáltuk valamennyire összerakni az I. Világháború  tényeit, majd a városba érve az I. világháborús történelmi emlékhelyet kerestük fel, ez egy hegyoldalban, hatalmas területen található, itt is harcoltak magyar katonák és gyakorlatilag az egykori front helyén van az emlékhely. Amikor Olaszország hadba lépett az Osztrák–Magyar Monarchia ellen és  Monfalconét elérte a háború,  a település a front közvetlen hátországa lett: befogadta a hadsereget, a parancsnokságokat, a hadikórházakat, közben a futó- és lövészárkok rendszerét építették ki a környék hegyei-dombjai között. Az utókor amit lehetett, megőrzött,  minden látogatható, bejárható. Egy darabot bejártunk mi is a front helyszínéből, de a lövészárkokig nem mentünk fel, messze lett volna és a hely nagyon-nagyon szomorú, megrázó.

Sötét felhők festették alá a hadszíntér hangulatát, azok a felhők egyre csak jöttek, jöttek, mi pedig gyorsan visszasiettünk a kocsihoz, le a hegyoldalból az ösvényen és nem tudtam nem arra gondolni, hogy itt futottak a katonák, ahol a mi lábaink érintik a földet és itt haltak meg.

Monfalcone-től tengerparti úton mentünk tovább Trieszt felé, csodaszép az út, de  a felhőkből lezúduló eső megállított bennünket. Hatalmas jégesőt kaptunk. Ha eddig nem féltem volna (pedig de!), most igazán volt félni és félteni valóm: mi lesz a kocsival, mi lesz, ha idecsap a villám, mi lesz velem, mi lesz velünk? Közben, amíg féltem, az is átfutott a fejemen, hogy mennyire szerettem volna egyszer vihart látni a tengeren. Elképzeltem, milyen lenne, persze olyannak képzeltem, mint  a filmekben, háborgó tenger, villámok és mennydörgés én meg békésen nézem a szobánk ablakából.

Hát néztem is, a kocsiból, rémülten. A háborgó tengerből nem láttam semmit (lehet, nem is háborgott), mert ki sem lehetett a kocsiból szállni, olyan vihar volt. Tiszta szerencse, hogy nem hajón ültünk. De tényleg.

Ahogy elcsendesedett a vihar, elindultunk tovább és Miramare-ban álltunk meg. A Habsburgok által építtetett fehér márvány kastély csodaszép kertjét néztük meg. Maga a villa Sissi egyik kedves helye is volt, közvetlenül a tengerparton, magas sziklán áll és a parkja tele trópusi-és mediterrán növényekkel, meseszép mesevilág. Szemerkélő esőben sétáltunk a kertben, vagyis inkább vonszoltuk magunkat. Ezen a napon (is) már mentünk annyit, de annyit, hogy a parkban már meggondoltuk a lépcsőmászást is és úgy egyáltalán: elkezdtünk spórolni a lépéseinkkel. A kastély korlátjáról lenéztem a vihar utáni tengerre, de le is mentünk a partra is, többen fürödtek is. Én meg dzsekiben néztem.

Aztán Triesztbe értünk. Sokat vártam ettől a várostól, fel lettem rá készítve. Bár én az egész szlovén-olasz utazást a mediterrán életérzés miatt akartam, a kis szőlődombok, olajfa ligetek, zúgó-hullámzó tenger és kabócák hangja miatt, Trieszt a nagyvárossága miatt mást ígért. Ezt a mást meg is kaptam.

A pályaudvar mélygarázsában hagytuk a kocsit és kiléptünk egy nyüzsgő, forgalmas nagyvárosba a békés, nyugodt tengerparti üdülőhelyek világából és belecsöppentünk egy zajos, forgalmas, hangos olasz forgatagba. A nagyvárosi zajból zenét hallott ki az, akinek jó füle van: itt koncertre hangolnak, és igen, ahogy közelebb értünk a tengerpartra néző térhez, a zene egyre hangosabb lett:  Iron Maiden koncertre készült a város. A tér hatalmas, gyönyörű épületekkel, parkkal és egy csatorna szeli ketté, ahol hajók sorakoznak. A csatorna partján éttermek, kávézók, olaszos hangzavar, hangos és gyors beszéd, élénk gesztikulálások, olyan, mintha mindenki kiabálna. Élveztük ezt a hangos világot, de itt már tényleg célirányosan igyekeztünk közlekedni. Maradék erőnket jól beosztva körbejártuk ezt a nagy teret és még kettőt (!), majd visszaértünk a tengerpartra, leültünk végre és nagyon romantikusan csak néztük, néztük a Trieszt-i öböl fölött a naplementét, az “aranyhidat” és jó helyről, a mólóról hallgattuk-néztük, ahogy feldübörögnek az óriási hangfalak,  felpörgött a közönség és beindult az Iron Maiden, beindítva úgy en bloc egész Triesztet.

Már nem tudom, hogyan sikerült éjszaka visszamenni a pályaudvarig gyalog. Biztos egyik lábam raktam a másik elé, úgy. Forró nyári éjszaka volt, a fényes és hatalmas Trieszten keresztül autóztunk, majd a nagyvárost magunk mögött hagyva szépen elcsendesült körülöttünk minden, nyugodt tengerparti nyaralóhelyeken keresztül felértünk a mi kis szőlődombunkra, ahol várt bennünket az udvaron az olajfa, a leander és a fügefa…

…és egy újabb beájulós alvás.

4.

Reggel a teraszon kezdtük a napot, a fügefa alatt megreggeliztünk és a szlovén tengerpart gyöngyszemeiről beszéltünk. Megterveztünk a napot: először visszamegyünk egy pici településre, Muggia-ba (ez olasz tengerparti kis halászfalu), mert ez ugyan az “olasz napunkhoz” tartozott volna,  tegnap viszont időhiány miatt kimaradt. És erőhiány miatt, az is igaz. Most viszont még van erőnk, van időnk, most kezdjük a napot, tehát Muggia lesz az első. Aztán Izola, Portoroz és Piran, vagyis a Szlovén Riviéra és valahol keresünk strandolási helyet is. Miután volt szerencsénk már a francia Riviérán nyaralni és tegnap láttam valamit az olasz kis-Riviérából is, a “szlovén Riviérát” mosolyogva mondtuk. Aztán kiderült, hogy nem akkora túlzás ez,  nagyon kapaszkodnak a szlovénok.

Tehát megterveztük a napot, kipihenten és nagyon optimistán úgy gondoltuk, hogy bírni fogjuk. Pontosabban fel sem merült, hogy valamelyik tervünket kihagyjuk, de azt már itt, reggel, kipihenve eldöntöttük, hogy a felesleges métereket megpróbáljuk kiküszöbölni. Lassulunk, szépen lassulunk, az a lusta mediterrán környezet teszi a dolgát rajtunk is. A napunkat ennek jegyében gondoltuk át…és ezen a napon nagy strandolást is terveztünk.

Muggia édes-aranyos kis olasz település, közvetlenül a tengerparton, stranddal, hajókkal, kikötővel, sikátoros pici óvárossal, vendéglőkkel, kávézókkal és ezt az egészet egy hangos zsibvásár, hangos forgatag veszi körül: ez ugyanis nem csak egy üdülőhely, itt utakat újítanak fel, élelmiszerboltok vannak, kicsik és nagyobbak, iskola, hivatalok, állandó lakosok. Ez egy élettel (és nem csak nyaralóvendégekkel) teli kisváros. Nem halászfalu. Halászfalunak csak a belső óvárosi részt nevezném, ami bűbájos volt, kicsi, kényelmesen bejárható, sétálható, ráérősen el lehetett itt is, ott is üldögélni. A kikötőnél megvártuk, amíg a tengerről “behajózik” egy halászhajócska, éppen csak kalóz-zászló nem volt rajta (de valami hasonló igen, rongyosra tépett fekete zászló volt ugyanis mindegyik helyi halászhajón, de halálfej nélkül). Megvártuk, míg kiköt, mert látni szerettem volna a fogást. Nem láttam, de gondolom, hogy szegényes fogás lehetett, ha volt egyáltalán. A halászhálók, kötelek, vödrök és maguk a halászhajók is régiek, kopottak, Piszkos Fredet időzően kopottak voltak. Én, mint mindig, lenyűgözve néztem ezt a kikötői világot, nem tudom, meddig néztem volna, ahogy jönnek-mennek a kis hajók, elindulnak és kikötnek, pakolják a kosarakat,  vödröket, ládákat.

Muggia-ban még vásárolnunk is kellett, a helyi kis élelmiszerboltban vettünk ezt-azt, apróságokat, bagettet, gyümölcsöt, aztán irány a “Szlovén Riviéra”.

Ahogy közeledtünk, éreztük, ahogy tűnik el az időzőjel.

Izola-ról azt tudtuk, hogy az egykori halászfalu hosszan nyúlik befelé a tengerbe, az egész város egy botanikus kert és hogy ez a szlovén tengerpart egyik legkedveltebb nyaralóhelye. Ez a “botanikus kert” a Miramar-i tengerparti kastélykert meglátogatása után azt sejtette velünk, hogy megint valami meseszép mesevilágot fogunk látni. Az első benyomásunk az volt, hogy Izola picike, és a botanikus kert talán túlzás, de valóban nagyon szép az a tengerparti park, ahol leültünk, de hát ez egyetlen  (igaz, hogy nagy) park, néhány lépésre a tengertől és Izola kisebb, mint gondoltuk. Besétáltunk a sikátoros óvárosba, néhány utcácska, bájos terecske és már lent is voltunk a belső kikötőnél, az éttermeknél, kávézóknál. Picike, aranyos. Szép. Hol lehet a strand? Mindegy is, úgy is megyünk tovább, Izola után jönnek a nagyok, Portoroz és Piran. Igyunk egy kávét és menjünk tovább.

A kikötőnél ültünk le egy kávézó teraszán, kilátással a földi és vízi javakra, amikor feltűnt, hogy sok strandoló jön-megy errefelé. Vizesen, láthatóan pár pillanattal előtte léphettek ki a vízből. 

Közel hozzánk ott volt a strand, csak mi éppen nem láttuk a kikötőtől.

Óhhh, hát a strand! Az egy botanikus kerttel körülvett paradicsom. A Paradicsom! Végig sétáltuk és felfedeztük magunknak ezt a strandot, el is döntöttük, hogy ide jövünk vissza és itt strandolunk egészen estig. Pontosabban azt mondtuk, hogy Portoroz és Piran nagyon akarjon és tudjon bennünket ott marasztalni, hogy ott strandoljunk. Tovább indultunk Portoroz felé és akkor láttuk, hogy Izola nagy, sokkal nagyobb, mint először hittük és az egész, az EGÉSZ egy botanikus kert, túlzás nélkül. Meseszép parkok, utak, kertek, nyaralók, a városka hangulatában  Grado-t idézi.

Utazásunk nagy meglepetése volt Izola.

De akkor hát tovább, Portoroz felé! Az Izola és Portoroz közötti út mesébe illően szép. A tengerpart fölött kanyarog az út, két oldalt pinea-fenyők szegélyezik, a lombjuk összehajol az út felett. Én ilyet még sosem láttam, gyönyörű volt. Pár kilométer után beértünk Portoroz-ba, a tengerparti villasor-szállodasor előtt álltunk meg, Riviéra, Riviéra,  minden szegletében Riviéra. Pálmafák, homokos tengerpart, elegáns szállodák, az úttest két sávját elválasztó szegély is botanikus kert hatalmas és meseszép növényekkel. Aki valahol a világ bármely pontján elalszik és ide pottyanva ébred fel, azt gondolhatja, hogy a Paradicsomban jár. És pár lépés a homokos tengerpart.

Hanyadszor is írom le, hogy Paradicsom? És még hányszor fogom?!

Portoroz homokos strandja csábított a fürdésre, de én nem mentem a vízbe. Még mindig nem mertem. Égő, forró volt  a napsütés, úgyhogy inkább megint leültem egy óriási fa árnyékába és életem párját onnan néztem, ahogy lubickol, neki nem árt a nap, mondta. (De, csak ő nem fél.)  Nagyon vártam, hogy eljöjjön az én időm is, úgy terveztem, hogy naplemente körül én is fürdeni fogok, de délben nincs az a pénz.

Portoroz riviérai-paradicsomi hangulatát a fürdés után magunk mögött hagytuk, ahogy keresztül mentünk a településen, úgy erősödött bennem, hogy ez mennyire szép, rendezett, finoman elegáns hely!  Piran-ba mentünk, a két település gyakorlatilag összeér. Kocsival nem lehet behajtani az óvárosba, de építettek egy óriási parkolóházat, ahonnan ingyenes kisbusz viszi a látogatókat a kikötő mentén, a tengerparti úton a centrumba. Az óváros egy félszigetre épült, központi tengerparti része a kikötőhöz esik közel, ez a Tartini tér. Gyönyörű épületek szegik ezt a teret és az óváros szűk sikátorain, apró terecskéin át lépten-nyomon a tengerhez érünk. A tenger színe egyébként mindenhol meseszép volt, de talán Piran-nál láttam a legkékebbnek. Az egész központi rész egy óváros, egymásra épült házakkal, tornyokkal és bár a szlovén tengerpart kiemelt turisztikai központjában jártunk, rengetegen is voltak, mégis lassú-lusta tempót mutatott szinte mindenki. Álmélkodó, álmodozó emberek jöttek-mentek, ültek a tengerparton, az éttermek teraszán, a kávézókban, a szűk sikátorokban. 

Mi is felvettük ezt a sziesztázós hangulatot (könnyen ment), sétálgattunk, hol itt ültünk le, hol ott, én pedig, mivel elég könnyen át tudom adni magam az álmodozásnak, elképzeltem, milyen lehetett itt régen az élet, amikor Piran még csak egy kis halászfalu volt. A központi részen lehetett a piac, a halpiac, hosszú szoknyás asszonyok és cserzett arcú férfiak üldögélhettek a házaik előtt, délben biztos sziesztáztak, egyszerű, nyugalmas életük lehetett. Aztán biztos átéltek számtalan vihart, veszélyben is kerülhettek, hiszen a házakat tényleg csak pár méter választja el a tengertől. Mi is a tengerparton telepedtünk le egy kicsit hosszabban. Néztük a vizet, távolban a fehér vitorlát, kinyíltak a terek, mindenfelé a végtelen, kék tengert láttuk, csillogott a napsütésben, igyekeztem teleszívni magam a látvánnyal.

A tengerparton fagyit vettünk. Ettük és közben elragadtatva néztük egymást: hogy ez mennyire finom, neked is ízlik, még ilyen finomat, szinte már olyan, mint a Grado-i, nem, mégsem, vagy nem is tudom, nahát, hogy milyen finom…

Itt is dupláztuk a duplát, pedig a mennyiség  hatalmas adag volt, nem két gömb.

Piran-ban is tudtunk volna fürdeni, de én Izolát javasoltam, mert ott árnyék is van, egy kis menedéket találnék a nap elől. Néhány perc múlva már Izolában voltunk, a strandtól néhány lépésre hagytuk a kocsit, én kalapban, kendőben kiválasztottam egy árnyékos helyet, ahol majd szépen megvárom  a naplementét a biztonságos fürdéshez. Ahogy néztem életem párját, ahogy lubickolt és rajta kívül is mindenki lubickolt, pancsolt, feküdt a napon, én meg ugye az árnyékban…hirtelen összepakoltam a holminkat és kiléptem a fényre.

Kiléptem a fényre.

A napfényre. Eljött az ideje. Nem kentem magamra több krémet, nem takartam el a kendőmmel magam, hagytam, hogy simogasson a szél, simogasson, ha arcomhoz ér…Felszabadítottam magam és nagyon élveztem.

Szembe fordultam a nappal és süttettem az arcomat, majd én is belementem a vízbe és fürödtem és élveztem a sós vizet. Egészen sötétedésig ott maradtunk, gyönyörű volt  a tenger felett a naplemente, és ott már csak a tenger volt és mi. Estig fürödtünk.

Izolában egy parti étteremben megvacsoráztunk. Nagyon illett a helyhez és úgy egyáltalán, a nyaralásunk hangulatához egy romantikus, tengerparti vacsora. Az étlap szlovén nyelve értelmezhetetlen volt, viszont ételfotók voltak a falon, csak rámutattam az egyikre, hogy azt kérem, valami hús, valami krumpli, jó lesz, azzal nagyot tévedni nem lehet.

Én nagyon válogatós vagyok. Nagyon.

Megkóstoltam a húst és a krokettet és egy falat után be is fejeztem a vacsorát. Nekem nem ízlett. De a tengerparti és kikötői romantikáért cserébe elfogadom, hogy másnak jó volt. A párom pl. megette az enyémet is az utolsó morzsáig és szerinte nem volt ezzel az étellel semmi baj. Én a szlovén gasztronómiai élményekről nem tudok mást írni és erről nem a szlovén gasztronómia tehet.

Késő éjszaka elbúcsúztunk Izola-tól és a tengertől. A szlovén tengerpart bájosan elegáns, a víz csillogó, kék és természetesen tiszta. A nyaralóhelyek nem zsúfoltak, lassú és pihentető minden, kényelem van és nyugalom. Az olaszoknál picit elegánsabb minden, ők viszont hangosak, temperamentumosak. Valahogy mindenben ott van az a leírhatatlan, finom mediterrán életöröm.

Este a teraszról hosszasan néztem Koper kikötőjének fényeit és arra gondoltam, hogy reggel még egy kis kocogás itt a szőlődombon, aztán  a tengerparti örömöknek vége lesz.

Vége lesz ugyan, de  új kalandok felé indulunk. Megyünk a magas hegyek közé!

5.

Milyen is a búcsú attól a mediterrán világtól, amit annyira vártam és amennyire vártam, annyira féltem is tőle? A félelmek egy része teljesen értelmetlen volt, egy részüknek volt alapja. Vigyáztam a bőrömre és a finom kis tengerparti napoz(gat)ás ellenére az én bőrömön alig látszik valami nyoma a napfénynek. Korábbi tengerparti  nyaralásokról is sikerült majdnem olyan hófehéren hazajönni, ahogy elmentem és mindig azt mondtam a kérdésekre (hogy lehet ilyen fehéren visszajönni a tengertől?), hogy ehhez több energia kellett, mint lebarnulni. Na. Most azért lett egy icipici színem.

A tengerparti világtól megkaptam azt, amit szerettem volna: álltam, ültem és feküdtem a tengerparton, hallgattam, ahogy a hullámok csapkodják a sziklákat, láttam a tengert szikrázó napfényben és szemerkélő esőben vihar után. Csodáltam naplementét. Éreztem a tenger sós ízét. Éreztem a sót a bőrömön. Éreztem a szél érintését, éreztem a nap melegét.  Éreztem a tengert.

Láttam a tengert onnan, ahonnan Sissi nézte egykor.

Álltam az olajfa-ligetben, az olajfák között, alatt. Megsimogattam a szőlőleveleket, ültem szőlőlugasok alatt, álltam szőlőültetvényben a sorok között,  csodáltam a mediterrán világ virágait, átsuhantunk összeérő kornájú pinea-fák alatt.

Álltam kikötőkben, láttam kis hajót, nagy hajót, halászhajót, vitorlást, konténerhajót, tengerjáró luxushajót és yachtokat. Óriás kikötői darukat is láttam és találkoztam Piszkos Freddel. Lépten-nyomon találkoztam vele és a többi napszítta-napcserzette bőrű halásszal is.  Sétáltam tengerparti óvárosokban, szűk utcákban, sikátorokban, öreg házak között, két ház közé kifeszített kötélen száradó ruhák alatt, hallottam  a hangos olaszokat és hallottam a kabócákat is.

Egy olyan helyen köszöntem el a Szlovén Riviérától, most már így, idézőjel nélkül,  ahol együtt volt majdnem minden: fent a szőlődomb, kilátás a tengerre, a kikötőben álló hajókra, mellettem olajfák, előttem szőlők, fügefák és tűzött a nap…

…és akkor ott, még egyszer a nap felé fordultam és süttettem az arcomat és igen, csak a hálát éreztem, hálát azért, hogy itt lehettem, hogy újra láthattam, hallhattam, érezhettem ezt a finom mediterrán világot.

Nehezen indultunk el onnan. Emlékeztem, hogy az autópályáról már nem lehet látni a tengert, így hát néztem, néztem még egy ideig, míg láthatom, aztán pár kilométer és már az autópályán voltunk. Hiába néztem jobbra-balra-hátra, onnan már nem látszott a tenger. Azon az autópályán, amely az imádott hegyeim felé visz, előre kellett nézni, a hegyek felé.

Megyünk az Alpokba!

Még otthon két nagy időigényű programot terveztünk erre a napra, azt hittük, menni fog mindkettő, elég csak nagyon akarni.  Nos, hát nem elég. Kell hozzá elég idő és erő is. Az elhúzódó mediterrán-búcsú miatt már láttuk, hogy az idő kevés, délnél hamarabb nem érünk az Alpokhoz, egy délután pedig kevés lesz mindkettőhöz. Az erőnkről pedig elég jó képet kaptunk eddigi utunk során, hiszem már két napja spórulunk a lépéseink számával. A tengerparton lelassultunk, ellustultunk. Útban a szlovén Alpok felé tehát már láttuk, hogy csak az egyik programunkra lesz időnk és erőnk.  Kb. másfél órás út állt előttünk, végig gyönyörű zöld magas hegyek között (és a hegyek gyomrában hosszú, több kilométeres alagutakon át), volt idő kigondolni, hogyan legyen.

Az egyik terv szerint a Bledi tóhoz megyünk és túrázunk a Vintgar-szurdokban. Látványos, másfél km hosszú szurdok, jól kiépített utakkal, hidakkal, gyors folyású patakkal. De a szurdokban menni kell. 

A másik szerint a Bohinj-tóhoz megyünk és felvonóval felmegyünk a Vogel hegy tetejére, ahonnan jó idő esetén rálátunk a Júlia – Alpok majdnem 3000 méter magas vonulatára.

Egyik jobb terv, mint a másik.

Melyik legyen?

Úgy tettük fel a kérdést egymásnak, hogy vajon melyiket sajnálnánk jobban, ha kimaradna?

Egyetértettünk abban, hogy a Vogel-t sajnálnánk. Fájt egy kicsit (nagyon) a szívünk a szurdokért is (de legalább a lábunk nem fog), és majd egyszer úgy is elmegyünk oda.

Döntésünkbe megnyugodva haladtunk a hegyek között, majd a főváros előtt letértünk az autópályáról és panorámával a 2000 méter feletti hegyekre élveztük az utat Bled felé. Ugyanis a választott Bohinj-tó felé a Bledi-tó mellett vezet az út, így hamarosan fel is tűnt az üdülőtelepülés előttünk. Hegyvidéki Paradicsom, gyönyörű parkokkal, szállodákkal, szépen gondozott kertekkel, virágokkal és éttermek, kávézók mindenhol. Mondtuk is, hogy talán mégis inkább itt kellene töltenünk a délutánt…ez egy meseszép hely, a magas hegyek között…és akkor még nem is láttuk a tavat.

Aztán kinyílt a kép előttünk és ott volt a tó. Én nem tudtam mondani mást, csak azt, hogy: nézd!

És néztük.

Aztán kicsit később, még mindig a tavat nézve én kérdeztem óvatosan, hogy  látod ezt a színt?? Mert volt egy olyan érzésem, hogy annyira felfokoztam a várakozást magamban, hogy “kiszineztem a képet”, mert nem lehetséges, hogy ilyen színűnek lássak egy tavat.  A természetben ilyen szín nincs. Nem lehet. Nem lehetséges.

De. Lehetséges.

Olyan kék volt, amilyet még sohasem láttam. Leírhatatlan, talán az ultramarin egy picit sejteti, hogy milyen, de nem az. Már a hazaérkezésünk után itthon kerestünk képeket erről a tóról, de nem találtunk egyet sem, amelyik ezt a színt vissza tudta volna adni.

Pedig ilyen szín van. Ketten nem tévedünk. Persze mi is lefényképeztük, de a mi képeink sem adják vissza.

De mi láttuk és most is látom magam előtt. Annyira néztem, hogy szinte lefényképezte a szemem és így meg tudom őrízni a “képet”.

A Bledi-tó színével jól el lettünk volna  a közel 20 km-es hegyek között átvezető út alatt, de az élmények folytatódtak: a szerpentines út közben többször is elállt a lélegzetem, annyira gyönyörű volt minden. A rövid utat meg-megszakítottunk egy-egy rövid megállóval, mert  a hegyek magasak és gyönyörűek, nézni kell őket és nézni és még nézni. Hegyek-völgyek között haladtunk. A völgyekben a mesébe illő hegyi réteken tehenek legeltek, a falvakban muskátlis házak, csend, nyugalom, szépség és tisztaság. 

Nézni kell a völgyeket, réteket, kaszálókat, a muskátlis házakat, nézni kell a hegyeket, aztán felkapaszkodni rájuk, hogy magasabbról még több hegyet lássunk. Így is történt, de előbb megpillantottuk a Bohinj – i tavat.

Megpillantottuk és aznap újra (már nem is tudom hanyadszor) állt el a lélegzetem. Ez egy meseszép kék és zöld színű hegyi tó, nem olyan színű, mint a másik, viszont nagyobb, ez Szlovénia legnagyobb tava. Ez a tó más, magas hegyekkel körülölelve, zöld, ahol sekélyebb és kék, ahol mélyebb és olyan tiszta, de olyan tiszta…mint amilyen egy hegyi tó lehet.

Kicsi, de nagyon szép, rendezett üdülőfalu épült ki a tó mellett, de mi amilyen gyorsan csak tudtunk, lesiettünk a tó partjára, hogy közelről nézzük, érintsük a vizet, amelyben visszatükröződtek a környező hegyek és amelyben többen fürödtek is. Nem csak pancsoltak a szélén, hanem rendesen úsztak is benne.

Természetesen belementünk, illetve én csak a lábam tettem bele úgy kb. bokáig és olyan érzés volt, mintha jeges vízbe mártottam volna. Nagyon hideg volt. De milyen is lenne egy tó az Alpok hegyei között?

Sétáltunk a tó körül, majd irány a felvonó. A Vogel hegyre ugyan gyalog is felmehet az, aki bírja, 8 km a táv és 1000 méter a szintkülönbség és a  hegycsúcsra három túraútvonal  is vezet. Egyik jobb, mint a másik.

Tehát felvonó. Amíg vártunk, az alatt a kb. 15 perc alatt minden ellenérzésemet, félelmemet, rettegésemet egy-emberként küzdöttem le és sutba vágtam azt a valaha tett ígéretemet is, hogy Felvonóba Soha Többé Nem Ülök. 

Fel akartam menni a Vogel-hegy tetejére, látni akartam a Júlia – Alpok vonulatait és a Triglav hegy 2864 méter magas csúcsát és ez másképp nem fog menni. Ezt megértve eltűnt  a rettegés. Ha jön a felvonó, beszállok és felmegyek vele.

Na igen. 

Aztán jött a felvonó.

Egy nagyon fiatal fiú volt a kezelője, ő állt a beengedő-kapunál is és amikor már mindenki beszállt és várta az indulást, ő hirtelen kiszállt az indítótóhelyéről és bement a gépházba, én úgy láttam, hogy kicsit gondterhelt volt. Aztán kijött a gépházból és a felvonó utasterében babrált valamit a kábelekkel. Fiatal, tapasztalatlan, valami gond is van. Jól kezdődik. De minden utas szép nyugodtan állt a helyén, én is álltam. Hát, mondjuk úgy, nyugodtan.

Aztán elindultunk.

Tudtam, hogy 4 perc alatt fogunk felérni és 1000 métert fogunk ennyi idő alatt emelkedni. Nem kevés, de gyorsan túl leszünk rajta. A felvonókabin minden oldala a padlótól a tetejéig üvegből van, hogy mindenki jól szétláthasson az emelkedés közben. Én nem féltem, egyszerűen fel akartam menni a hegy tetejére és ha már itt vagyok, lássam az emelkedést is, odaálltam közvetlenül az üvegfal elé. Négy percet ki lehet bírni.

Négy perc az nagyon sok is tud lenni.

Indulás után pár pillanat múlva már kb. 100 méter magasan voltunk, a tó a messzeségben maradt lent én pedig, miután rögtön megbántam, hogy az üvegfalhoz álltam,  hátraléptem be a kabin belsejébe, ahol kapaszkodva megálltam és becsuktam a szemem. Ahogy a kabin áthaladt egy-egy oszlopon, lassított, a fogaskerekeken (?), döccent egyet és kilengett, az utasok élvezettel felzúgtak, hogy úhhh…és akkor felértünk, lassított a felvonó és hosszú másodpercekig, nagyon hosszú másodpercekig igazította  a kabin helyzetét a kezelő, amíg végre megálltunk.  Elengedtem a korlátot és a két tenyeremből csurgott a víz…úhhhh.

Ezután ki kellett lépni a kabinból egy rácsra, a rács lyukain át le lehetett látni a semmibe, már aki lenézett, de én  még itthon olvastam, hogy tériszonyosoknak kihívás ez a néhány méter, amit ezen a rácson kell megtenni, így szépen előre merevítettem a tekintetem és merev fejtartással a biztos talajig lépegettem…fent vagyunk!

Fent pedig, mint a mesében. Vagy mint Svájcban. (Svájcban annyira nem féltem a felvonóktól, hogy végig az üvegfalnál álltam és onnan néztem a négyezer méteres hegyeket.)

A Júlia-Alpok teljes pompájában mutatta meg magát nekünk, szikrázó napsütésben, itt-ott hófoltokkal. Padokon ülve is lehetett ezt a mesebeli panorámát csodálni és mi sokáig csodáltuk is. Elmerészkedtem ugyan én is a szakadék széléig, ahol két jelzésértékű korlát mutatta, hogy eddig és nem tovább, de aztán visszaültem a padra és csak néztem, néztem a hegyeimet. A kérdést, hogy na, tenger vagy Alpok, szinte alig hallottam és (lehet, hogy hálátlanul) a hegyeket mondtam. A tenger…olyan messzinek tűnt már, pedig reggel még alig tudtam elszakadni onnan. Most, néhány órával később pedig itt vagyok az Alpokban, szemben velem a Júlia-Alpok 2864 méter magasan tündöklik és én pedig “elfelejtettem, hogy honnan jöttem”.

Nem, nem, nagyon is tudom, hogy honnan jöttem. Az Alföldről jöttem és alföldi emberként  engem lenyűgöznek a hegyek és a tenger is.   

Az alpesi legelőn kolomppal a nyakukban tehenek heverésztek és ugyan ki gondolt itt arra, hogy a felvonóval majd le is kell menni innen…csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire jó, hogy itt lehetek, és  mennyire hálás vagyok, hogy ez megadatott nekem.

Sokáig fent maradtunk. Aztán a felvonó kabinjában az üvegfalhoz álltam és nyitott szemmel, jobbra-balra és felfelé-lefelé nézegetve élveztem a négy percet. A tériszonyt biztos fent felejtettem.

Leérve még egyszer megcsodáltuk a nagy hegyekkel körülvett Bohinji tavat, az alpesi réteket, legelőket, a nem létező színű Bledi tavat, majd találtunk egy olyan pontot, ahonnan még egyszer visszanézve a világnak ettől a részétől is el tudtam köszönni.

Megtörtént.

Seneca írta, hogy: Ne sírj, mert vége lett, örülj, hogy megtörtént.

Sírtam, mert vége lett és hálásan örültem, nagyon örültem, hogy megtörtént.

Visszatértünk az autópályára, a hegyek kísértek még bennünket, majd  ahogy távolodtunk a tengertől, a hegyektől és lassan egész Szlovéniától, arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy ez az út megtörtént velünk. Sokat terveztük, rengetegszer átbeszéltük, hogy mit szeretnénk, képeket, útvonalat terveztünk, látnivalókat fűztünk fel egy-egy napra, szállást foglaltunk és rengeteget beszélgettünk arról, hogyan szeretnénk és majd vajon hogyan lesz. Törődtünk ezzel az utazással és én, amennyire féltem előre ettől az úttól, annyira dédelgettem is a tervünket.

Hazafelé megálltunk Nagykanizsán, foglalt szállásunk volt itt is, vacsoráztunk a Dödölle étteremben (szeretettel ajánlom), majd aludtunk reggelig.

6.

Délelőtt Balaton, Siófokon sokáig ültünk a parton, néztük a Balatont, ami nem a tenger és néztük a a szemközti hegyeket, ami nem az Alpok.