Minden nap, de szabadságom alatt naponta kétszer-többször is elmegyek az anyukámhoz. Reggel az első utam hozzá vezet, jó tempós lépésekkel elgyalogolok hozzá, majd hazajövök. Ez az én reggeli kondicionáló mozgásom, ennyi kell, hogy bejáródjon a térdem, csípőm, egyebek. Útközben megcsipegetem a szilvafákat, vándor-módra meg is reggelizek.
Ma is így volt és mint mindig, anyukám már felöltözve, a konyhában most éppen palacsintát sütve tett-vett, nyitva volt az ablak, hallom, szól a rádió, ő pedig dúdolgat, énekelget, mint szokott mindig.
Mindig.
Én megfáradt vándorként lerogyok a konyhában, ő mellém ül, mit álmodtam, kérdezi, de már meséli is, hogy ő mit álmodott. Vidámat, vicceset, képzeld, olyan jót nevettem…és csak mondja, mondja.
Én meg nézem őt. Honnan ez az erő? Honnan ez a derű?
Hát tőled, csillagom, téged vártalak, de már mióta! Gyere, egyél palacsintát, már telefonálni akartam, hogy gyere már, mert kihűl. Hallod ezt? Ez a Boney M – mondja és már lépeget, mondjuk úgy táncol, ringatja a csípőjét is hozzá.
Én meg nézem őt. Honnan ez az erő? Honnan ez a derű?
Hát tőled, csillagom, mondja újra és már nyújtja is a kezét, hogy álljak fel, táncoljunk.
Egyenesbe igazítom a térdemet, a csípőmet, egyebeket, megfogjuk egymás kezét és táncolunk.
Táncolj te is minden reggel, kis bogaram, mondja és biztos nem értené, miért sírok ezen hazáig.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: