Ott, ahol az a négy folyó zúg, ott az idén nyáron nem voltunk. Évek óta ez volt az első nyár, amikor nem mentünk Erdélybe. Nem is nagyon beszélgettünk róla. Erre a nyárra mást terveztünk, mást valósítottunk meg, az idén elvitte a figyelmünket a mediterrán világ, a tenger és az Alpok.
Ma beszélgettünk Székelyföldről.
Valamiről eszembe jutottak az ízek. A Gyergyószentmiklós melletti Basa Fogadó ízei…és elkezdtem vágyni Székelyföld ízére.
Eszembe jutott Székelyföld illata is. A Sóvidék kaszálóinak illata a forró nyárban, a Hargita fenyveseinek illata eső után…..és elkezdtem vágyni Székelyföld illatára.
Hiányzik Székelyföld, hiányoznak az ízek, az illatok és azok a drága, jó emberek.
Ezen az esős, utolsó augusztusi hétvégén mit lehet tenni? Elővenni Tamási Áront és olvasni. A legényfa kivirágzik című novelláskötet pont ilyenkorra való.
Olvasom, és közben én vagyok az, aki döcög a szekéren Korond felé, én vagyok, aki érzem a Sóvidék dombjai között a virágok illatát, látom a szénagyűjtő asszonyokat, és én vagyok, aki szalonnát eszik az öreg Mihállyal. Én most ott vagyok.
Édes Erdély, jövő nyáron ott leszünk!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: