A nyár sült hal nélkül olyan, mintha nem is lenne. Az idén elég jó helyen, a Balatonnál egy strandbüfében kezdtem a vadászatot, eléggé éhes is voltam hozzá. Szeretek jókat enni, ha tehetem, meg is adom a módját, de nagyon válogatós vagyok. Állítólag felháborítóan válogatós. Azon a bizonyos balatoni napon rengetegen voltak, a büfék előtt is hosszú sorok kígyóztak. Elég jó street food választékot kínáltak, volt ott minden, hamburgerek, kicsi, nagy, óriás, aztán lángos, palacsinták, halak, sült krumli, gyros és még minden, ami szokásos. Én halat akartam, sült halat, de nem hecket, hanem valami jó kis (nagy) halra gondoltam, ropogósra sütve és persze sült krumplival, de az is legyen ránézésre is fantasztikus, már ha lehet egyáltalán a sült krumplinál ilyet remélni. Lehet, mert van ilyen, ha nem is ott és akkor, de ettem már kiválót, tehát van, létezik. Elsétáltam a büfék előtt és beleszimatoltam a levegőbe. Eleve hőség volt, majdnem 40 fok, a sorban álló emberek verejtéke keveredett a forró levegővel, az olajjal, a lángossal és a palacsintákkal.
Türelmetlenség, meleg, bizarr illatkeverékek.
(-Én itt nem fogok enni.
-Pedig itt ez van. Mások is itt esznek és nem fordulnak fel tőle, látod?
-Akkor sem. Inkább nem eszek.)
Így esett, hogy nem ettem halat a Balatonnál. Tekintsük ezt a sülthal-vadászat első felvonásának.
Az idén a tengernél is voltunk, ott is ehettem volna, amit és amennyit csak akarok, de ott meg nem mertem. Nem ismerem a tengeri halakat és mi lesz, ha valamelyiket nem bírom és rosszul leszek tőle vagy nem is tudom, elég furcsán néznek ki, egyik-másik nem is hasonlít semmilyen általam ismert tengeri herkentyűre, én ilyeneket nem eszek. Nem is ettem. Amit ott ettem a halak helyett, az egy tengerparti étteremhez sehogyan sem illő negatív gasztronómiai “csoda”, amiről egyszerűen csak annyit tudok írni, hogy valamilyen hús valamilyen krumplival és már így is többet írtam róla, mint amennyit érdemelt, szóval ennyi erővel akár tengeri ételt is ehettem volna.
Így esett a második felvonás.
A harmadik felvonást a Tisza-tónál éltem meg, ott egész furcsán indult a dolog, mert egyetlen strandbüfé volt hivatott ellátni egy csomó éhes embert, és talán éppen ezért úgy gondolhatták, hogy eszi nem eszi, nem kap mást, kis túlzással bármit eladhatnak. Mindegy.
Nem mentem oda a büféhez, az “illata” sem kísértett meg, viszont láttam, hogy elég sokan vásárolnak, eszik a lángost és a halat meg a palacsintát, jó, akkor eszem én is. Négyen voltunk, mindenki elmondta, hogy mit enne, kivéve engem.
(-Nekem ne hozzatok külön semmit, majd megkóstolom a tieteket, vegyetek magatoknak halat is, lángost is, palacsintát is és ha jó, akkor majd veszek magamnak külön.)
Se ránézésre, se ízre nem hozott lázba egyik sem, igaz, a lángosra csak ránéztem, meg se kóstoltam, a hal pedig…hát alulmúlt minden eddigi tapasztalatomat.
A családom mindent jóízűen megevett, senkit nem érdekelt az én nagyjelenetem, hogy hogyan lehet ezeket egyáltalán megenni, mindenki jól lakott, én nem.
Mielőtt még azt hinnétek, hogy szappanoperát akarok kerekíteni a sülthal köré, elvarrom a szálat:
Tiszafüredtől kb. 8 km-re a Hortobágy felé, Egyek előtt a Patkós csárdában olyan roston sütött süllőt ettem és hozzá olyan karikára vágott és ropogósra sütött krumplit, hogy a tíz ujjamat megnyaltam utána.
Ugye, hogy lehet jól is csinálni?