Mindenki, aki szándékosan vagy akár véletlenül hozzájárult ahhoz, hogy egy születésnap emlékezetes maradjon, nagy tapsot érdemel, ahogyan az ünnepelt is, aki szokatlanul jól fogadta a neki szervezett meglepetéseket és akinek sikerült a nap során sokszor mosolyt csalni az arcára.
Három születésnap van a családban szeptemberben: a Kétéves, aki annak örül, hogy örülnek körülötte, az Ötéves, aki örül, hogy már majdnem annyi, mint Zsófi, de mindenképpen több, mint Dóri és mert csak úgy, ötévesnek lenni nagyon jó.
Aki pedig többször ötéves (plusz kettő), már nem örül ennyire felhőtlenül. De csak azért, mert reggel még nem tudja, hogy ünneplésként mi minden vár rá.
Kezdetnek pl. egy korán kelés, mert aki korán kel, annak több fér a napjába.
Amihez feltétlenül igazodni kellett, az az Omega születésnapi nagykoncertje Esztergomban este 8 órakor, ők a megalakulásuk 56. évfordulóját ünnepelték barátjuk és rajongójuk, Fekete László (az Erős Ember) meghívására az ő lovastanyáján. A nap többi részére szabad kezet kaptam.
Először aktivitásban gondolkodtam, pl. túrázás a Visegrádi-hegységben, vagy álmodjunk nagyot: a Rám-szakadékban, de legalább Dobogókőn.
Ehhez képest az ünneplést rögtön passzív pihenéssel kezdtük a Római-parton egy cukrászdában. Pontosabban (mert mindegyiknek ilyennek kellene lennie) A Cukrászdában. Jegyezzétek meg: Cziniel a neve és ha arra jártok, ki ne hagyjátok! Mindenféle házi sütemény, cukor-és mindenmentes változatban is, házi fagylaltok, torták, tényleg minden, ami szemnek és szájnak ingere és nagyon finomak. Nem is fogtuk vissza magunkat, és ahogy ettünk (és ettünk és ettünk), úgy veszett egyre inkább homályba az eltervezett aktivitás. Minden falattal egyre biztosabbá vált, hogy már nem megyünk nemhogy a Rám-szakadékot megmászni – ez volt a szülinaposunk első öröme -, de még Dobogókőre sem.
Mire kijöttünk a cukrászdából, már azt is tudtuk, hogy tulajdonképpen elég lesz egy séta le a Dunához (150 méter) és miközben a hajókat néztük, és hullámzott a Duna és fújt a szél, már tudtuk, hogy nagyon szeretjük a Római-partot is.
Akkor menjünk tovább Visegrádra, ahol ebédelni fogunk. Igen, a cukrászda után, ugyanis először úgy terveztük, hogy a cukrászdával kezdünk ugyan, mert az esik útba, de azt “letúrázzuk” és majd a túra után ebédelünk. De ugye, ember tervez…aztán hagyja magát az eseményekkel sodródni.
Visegrádon a Renaissance éttermet választottuk rögtön és ez remek választás volt. Királyi környezetben, korhű ruhákban voltak a felszolgálók és ha ettől nem éreztük volna magunkat Mátyás király udvarában, a kifogástalan, bőséges és pompás ebéd maradéktalanul gondoskodott róla. Ebédünk alatt egy lantművész halkan pengette a lantját, majd jött a pincér, aki az ünnepeltünk elé letette a fagylaltkelyhet a kis tűzijátékkal és boldog születésnapot kívánt.
A királyi lakoma után szó sem lehetett arról, hogy felsétáljunk a Fellegvárba, kocsival viszont egész kellemes volt az út. A fentről elénk táruló panoráma nekem nagy meglepetés volt, ugyanis éppen ráláttunk oda, ahol kanyarodott a Duna.
Dömösnél is lesétáltunk a partra és biztos a kicsit túlfűtött érzelmes hangulatomtól volt, de én bizony kéknek láttam azt a Dunát, amit piszkosszürkének szoktak mondani. És ha már a színeknél tartok, az egész napot valami hihetetlenül szép rózsaszínben láttam.
Dömös után már Esztergom következett, a várost a Bazilika uralja és megszámoltam: 64 lépcsőt másztunk meg a Bazilika mellvédjéről (?) elénk táruló panorámáért. Mind a 64 lépcsőt megköszönték a térdeim, lefelé még inkább.
De hogy még szebbet lássunk, átmentünk a Mária-Valéria hídon már a Felvidék területére, Párkányba és az ottani Duna-korzóról is rácsodálkoztunk a Bazilikára, a hídra és mert már erősen esteledett, Esztergom csodaszép fényeire is.
Aztán az Omega. Tíz méterre a színpadtól, az idei koncertszezonunk 11. koncertjén már a várható halláskárosodás sem érdekelt, igen, kb. 10 méterre a színpadtól ámultunk újra az Omegán és énekeltük rekedtre magunkat.
Hajnalban értünk haza és egy nap nem volt elég, hogy kialudjuk magunkat. A néhányszor öt évet (és a plusz kettőt) megérezzük, az éjszakázást már nem bírjuk úgy, mint régen.
De hogyan is énekelte Kóbor János?
“Addig élj, amíg élni tudsz,
Addig menj, amíg menni tudsz!”
És ez egy életre szól.
Kommentek