Egy évvel ezelőtt indult a blog, az őszi daruhúzás idején. Akkor nem tudtam elmenni a Hortobágyra megnézni ezt az Európában csak néhány helyen látható természeti csodát, az idén viszont sikerült.
A darvak éjszakázó helyre való behúzása, csapatos berepülésük a hortobágyi nagy tavak valamelyikére napszállta után kezdődik. A vezetett túrára délután fél 4-re kell a Hortobágyi Nemzeti Park Látogató Központjába megérkezni, de előtte legalább egy nappal ajánlatos időpontot foglalni, vagyis telefonon bejelentkezni, mert a résztvevők számát korlátozzák.
A program egy filmvetítéssel kezdődik, rendkívül érdekes és gyönyörű operatőri-természetfilmes bravúrokkal teli fél órás kisfilmet nézünk meg a darvak életéről. A násztánctól a fiókák kiköltésén át, felnevelésük és vándorlásaik viszontagságain keresztül a Hortobágyra érkezésükig sok, tényleg nagyon érdekes dolgot tudhatunk meg róluk. A film keretes, vagyis násztánccal indul és az újabb násztánccal fejeződik be, és bár régen láttam ilyen érdekes és meseszépen filmezett alkotást, legelevenebben az utolsó képek élnek bennem: a természet örök körforgásának egyik jelképe, hogy eltelt egy év és kezdődik minden előlről, újra nászt táncolnak, majd a tojó, nem tudom máshogy írni: boldogságos szólótáncával zárul a film, perdül-fordul a nász után, illeg-billeg, ide-oda lép és röppen. Ebben a táncban benne van minden, az öröm, hogy az élet nagy körforgása kezdődik előlről, az öröm, hogy a nász sikeres volt, az öröm, hogy lesz fióka újra.
A film után alig várjuk, hogy a terepre érjünk, bár tudjuk, hiszen a filmben jól elmagyarázzák, hogy most nem a nász ideje van, hanem itt telelnek a darvak és éjszakai szállásukra fognak berepülni, de azt hiszem, mindannyian emlékezni fogunk az utolsó képsorokra, hallottam is, hogy túratársaink is erről beszélgettek.
Konvojban mentünk kb. 15 km-t az Elepi-tavakhoz, a Hortobágyi Nemzeti Park területén fekvő egyik tórendszerhez. A kocsikat hátrahagyva gyalog folytattuk az utunkat a pusztában, nádasok szegélyezte úton haladtunk, a túravezető a Nemzeti Park egyik munkatársa, akinek lelkesedése, elhivatottsága és szakértelme rengeteget adott hozzá a túrához. Mesélt, mesélt a darvakról, más madarakról, rókákról, vaddisznókról, egyszer még sakált is emlegetett, miközben ballagtunk a megfigyelőhelyhez. Kezdett alkonyodni, szép napszálltánk lesz ma, mondta a vezetőnk, én pedig a nádasban már rókát is, vaddisznót is, sőt, sakált is véltem hallani és olykor látni is…
Napszálltára, vagyis naplementére érkeztünk a nagy tóhoz, fejünk fölött húztak el a darvak kis családokban, kis csapatokban, de a vezetőnk elmondta, hogy nem olyan idilli ám a családi élet, ahogy a film sugallta, szó nincs monogámiáról, akár több Blikk-et meg lehetne tölteni az ilyen-olyan kikacsingatásokról, külső nászokról szóló 18+ történetekkel, amiről a jelenlévő kiskorú vendégek miatt nem is mond többet, pedig gyanítom, nem csak engem érdekelt volna. Így aztán maradt a felnőttek összekacsintása, hogy igen, értjük.
Távcsövekkel lehetett figyelni, ahogy szálltak a darvak és ahogy landoltak a tó vizén. Egyre többen jöttek, ilyentájt, október közepén százezer fölött van a számuk, nagyon hangosak voltak, közben lement a nap, esett a hőmérséklet hirtelen vagy 15 fokot, előkerültek a pulóverek, plédek, de maradtunk tovább. A szemünk hozzászokott a sötéthez, elég jól széjjel láttunk és a hallásunk is élesedett: a puszta sötétedés után megtelt hangokkal és valahogy minden hangosabb lett.
A darulesnek akkor lett vége, amikor már hiába meresztettük a szemünket, nemhogy a darvakat nem láttuk, hanem a visszautat is alig. Óvatosan ballagtunk a nádas mellett, csendes volt a társaság, de a darvak hangja, annak a százezer darunak a hangja sokáig elkísért bennünket.
Még most is hallom.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: