Kifutok a világból, lefutok a Földről, énekli Pohl Misi.
A világból ugyan nem futok ki, hiszen abban a tempóban, amit produkálni tudok, nehezen is sikerülne, de a futópályának szinte mindennapos használója vagyok. Ritka, amikor kimarad egy nap és csak akkor, ha szakad az eső vagy nem érek rá, de kora tavasztól késő őszig egy héten legalább négy alkalommal biztos, hogy ott vagyok. Szorgalmasan rovom a köröket, futásnak még mindig nem lehet nevezni a sebességemet, de elég jó a tempóm, magamhoz képest. Minden alkalommal 4200 méter a távom, ez pontosan 5 kis kör az erdőben és ugye ez egy Maraton tizede.
Szeretek kijárni, a futótársamat imádom, jó cipőm van, az erdő csendes és szép, mi kell még?
Fejlődés. Gyorsulás.
De nem fejlődök. Nem gyorsulok.
Ezt a 4200 méteres távot mindig 40 perc alatt teljesítem (ne nevess!) és ma úgy éreztem, mintha gyorsabb lennék (ne nevess!).
Részidőt (ne nevess!) nem mértem, de a végén magam is meglepődtem: kerek 30 másodpercet vertem rá a saját időmre és ne nevess!
Vagyis 39:30 az új csúcsidőm.
Megnéztem, mennyi idő alatt futnak egy maratoni távot, nagy a szórás, de a legjobbak bő két óra alatt.
Óh.
“-Kedveském, én csak egy kis kenőcsöt akarok felíratni ezzel az aranyos kis doktornővel, mert ha időváltozás jön, érzem a lábamon. Tavasszal még felástam a kertet, megmetszettem a 40 tő rózsabokromat, de az idén egy kicsit nehezebben ment már, mint tavaly.
Nem, nem főzök, eddig főztem, de nem tudtam magamnak keveset főzni sosem, így aztán 3-4 napig ettem ugyanazt. Meguntam. Most már minden délben kihozzák nekem az ebédet. Jól van így.
Én? Betöltöttem a kilencvenediket, kedves.
Nem tudom én azt, honnan tudnám. Hosszú élet titka?
Hát mozogni kell, kedves, mert ha egyszer ágyban maradnék, nem kelnék fel többet.”
(2018. őszén az orvosi rendelő várójában találkoztam egy nénivel, akit nem gondoltam 75 évesnél többnek. Isten éltesse!)