Bill kapitány

Nem voltam rajongója Deák Bill Gyulának. A nagy dalok közül ismertem persze néhányat (Hosszúlábú asszony, Kőbánya blues, 3:20-as blues, Rossz vér, Kopasz kutya).

Az István a király-ban, amikor felhangzik ez: “Magyarok! Férfiak és asszonyok! Hallgassátok Koppány vezért!” – vagy ez: “Véres kardot hoztam”- nem is tudok más hangot elképzelni ehhez, csak az övét. A hangját ezer közül is felismerném, összenőtt a dalaival. Tudtam, hogy néhány éve infarktuson esett át, szerencsére felépült, azóta nagyon vigyáz magára és készül a 70. születésnapjára, amit az Arénában fog megünnepelni.

Még valamit tudtam: azt, hogy  ő egy élő legenda. 

Ő Bill, a Kapitány.

A koncert előtt olvastam az életéről, hallgattam a dalait és megnéztem néhány vele készült beszélgetést és minden, de minden, amit mondott vagy énekelt, a végtelen szerénységén kívül valahogy nagyon szomorú volt.

Egy élő legendát látni kell. Tegnap városunkban járt és elhozta nekünk a bluest. A hangulat füstös kiskocsmát idézett, bár sem füst, sem kocsma nem volt, de amikor megjelent a színpadon a zenekarával és elkiáltotta magát, megremegtek a falak és mi is,  és  tényleg úgy néztünk össze, mintha mindenki mindenkinek az ismerőse lenne és csak úgy beültünk volna egy füstös kiskocsmába, ahol az italunk mellé hangos, szomorú, üvöltő, szívből kiszakadó bluest hallgatnánk.

Szívből kiszakadó blues.

Ez volt Bill Kapitány tegnap. Maga  a blues. Az arcán nem láttam mosolyt egyszer sem.

Vagyis de: a végén, amikor megköszönte, hogy itt lehetett, akkor már egészen közel álltam hozzá, közvetlenül a színpad előtt, akkor  láttam valami szomorú mosoly-félét az arcán.

Deák Bill Gyula élete nem vidám, a dalai sem azok, a blues, mint műfaj sem az és ő maga sem egy vidám ember.

A bluest tegnap kiszakította a szívéből, ez a blues szinte fájt. Úgy tépte ki magából, ahogy a legnagyobbak.

Nem voltam  a rajongója, de az lettem.