Gyere, gyere ki a hegyoldalba!

Kimentünk a hegyoldalba. Felmentünk Dobogókőre és leláttunk a Dunára. Lemásztunk a hegyről egy másfél km hosszú és meredek ösvényen, hogy aztán visszamászhassunk a hegytetőre egy másik másfél km hosszú és meredek ösvényen. Csúsztunk, másztunk, lejártuk a lábunkat.

Röviden ennyi. Ha csak a tényeket nézzünk, csak ennyi történt velünk október 21-én. 

De Dobogókőről szívdobbanás nélkül nem lehet írni és tényleg nem csak azért, mert meredek volt a hegyoldal és időnként a szívem olyan hangosan dobogott, hogy azt hittem, kiugrik a helyéből és legurul(unk) a Dunába. Nem csak ezért. Dobogókő különleges hely, aki számára mond valamit a spiritualitás, az a szó, hogy Földanya, az tudja, hogy  itt futnak össze a Föld erővonalai, itt található a Föld szív csakrája. Vagyis Földanyánk szíve itt dobog. 

A Thirring-utat választottam és ajánlottam az érintett családtagjaimnak és mindenkit jól felbiztattam. Linkeket küldtem, hogy előre mindenki tájékozódni tudjon, olvashasson és felkészülhessen és én is ezt tettem itthon. Amikor Pestre értünk és elállt az addig szemerkélő eső és felvettük útitársainkat, a túrázó kedvű fiataljainkat, néhány kérdés-felelet után már tudtam, hogy senki nem nézett utána semminek, senki nem olvasott el semmit. Ők egyszerűen csak többször jártak már a Pilisben és sokszor túráztak Dobogókő környékén is. Nekik bőséges tapasztalatuk volt, nekem nem volt tapasztalatom, viszont a lelkesedésem az égig ért.

Úgy látszik, tartósan szokásunkká vált, hogy a túrázások előtt cukrászdába megyünk. Mert nem nagy kitérő, szinte útba is esik és mert csak. Ezúttal az óbudai Daubner Cukrászdában voltunk és nyugodtan felejtsétek el, amit eddig a hasonló helyekről írtam, mert az igazi ez a Cukrászda. Négy hosszú sorban álltak a vásárlók és hiába dolgoztak a pultosok villámgyorsan, még így is legalább fél órát kellett várnunk  a kiszolgálásra.  A várakozás közben megszámoltam, mert ráértem, hogy hányan voltunk egyszerre bent az üzletben: 72 vendég volt. Ez azért jelent valamit a fővárosban, ahol száz méterenként van egy-két cukrászda.

Újra a falánkság bűnébe estünk tehát és miután megérkeztünk a meseszép Pilis hegyein-völgyein át Dobogókőre, kiválasztottuk a 3 km-es  túrautat, bár tulajdonképpen a két dolog között nincs egyenes összefüggés.

Mikor a Dobogókő központjában kialakított kilátópontnál álltunk és leláttunk a Dunára a magasból, előttünk és körülöttünk a Pilis őszi színekkel megfestett hegyoldalai és csodálattal néztünk és csak néztünk mindenfelé, hát akkor az én szívem a Földanyánkéval együtt dobbant.

Aztán elindultunk a Thirring-úton,  ez egy “körút”, mert a kilátóponttól indulunk és ide térünk vissza, gyakorlatilag tényleg előbb lemászunk a hegyről, majd visszamászunk a kilátóhoz. A 3 km-es útból alig tettük meg az első 20 métert lefelé mászva, amikor azt mondtam, hogy én visszafordulok. Meredek és  csúszós az út, félek rajta menni, köveken kell lépkedni, keskeny az ösvény, fák kiálló gyökereibe kell kapaszkodni, bocsássa meg nekem a Földanya, de én nem megyek tovább. 

Idő nem volt ezt megvitatni, mert akkorra már mindenkinek nagyon nagy kedve volt megmászni azt az utat, én meg vagy megyek tovább, vagy visszafordulok, de döntsem el, hosszú út van még előttünk… 

…és akkor jött velünk szemben három ember, elcsigázva, fáradtan, de csillogó  szemmel: ők már végigjárták az utat, nagyon szép volt, de itt-ott veszélyes és nagyon kell figyelni, lesz egy lánccal biztosított rész is, ott különösen legyünk óvatosak és sehol ne térjünk le az ösvényről, lesz néhány eléggé  meredek szakasz is – és itt hirtelen az egyikük, nyilván látta  a jeges rémületet a szememben – felém nyújtotta a túrabotját, nekem adja, használjam csak nyugodtan, kapaszkodjak bele, támaszkodjak rá és majd meglátom, nem lesz semmi baj. Annyira szép az út, olyan nagy élmény a kilátás a hegyekre, a Dunára, hogy ezt az utat végig kell járni.

Én ezt az utat végigjártam, végigcsúsztam és  végigmásztam. Hatalmas sikerélmény volt a végén letámasztani a túrabotomat és azt mondani, hogy ez jó volt és akár egy kis pihenő után újra végig tudnék menni rajta, bár ez nyilvánvalóan túlzás, a többiek bölcsen betudták ezt az eufóriának és az adrenalinnak.

Az út során a szívem csak néhányszor akart kiugrani a helyéről, pl. akkor, amikor lenéztem magam mellett a mélybe és éreztem a mélységet, a magasságot, a veszélyt, azt, hogy elég egy rossz mozdulat, egy nem meggondolt lépés és innen bizony le lehet zuhanni, láttam több keresztet is az út mellett, féltem, örültem, szuszogtam és sóhajtottam, nevettem és reszkettem és amikor szét mertem nézni a nekem szédítő mélységek és magasságok, vagyis inkább ég és föld között, akkor gyönyörködtem is.

A túrabot és a segítő kezek nélkül lehet, még mindig ott állnék kétségbeesve a hegyoldalban és várnám a csodát és gondolkozhatnék azon, hogy akarom-e még a Kék-túrát. 

De volt túrabotom és voltak segítő kezek előttem és mögöttem és volt a vágyamon kívül erőnlétem, bátorságom ahhoz, hogy végigjárjam ezt az utat.

A túra után a Makovecz-féle  Zsindelyes Vendégházban költöttük el estebédünket és nem győztem ünnepelni magunkat, különösen pedig magamat. 

Mert végigjártam a Thirring-utat. Végig bizony. 

Aki nem hiszi, járjon utána. Menjen ki a hegyoldalba, járja végig a Thirring -utat és ne felejtsen el bemenni Óbudán a Daubnerbe és amikor a gesztenyés tortaszeletet eszi, gondoljon rám.

A túrabotomat a kilátónál hagytam, aki arra jár, használja szerencsével.