…új rajongója lett, az a nap 2018. november 29. Én lettem.
Régóta hallgatom őt és nagyon szeretem az egyszerűségét, az érthetőségét és többek között még azt is, hogy ha magát nem is, de a közönség szórakoztatását nagyon komolyan veszi. Már korábban is az volt a véleményem, hogy Hofi után Fábry léphet fel a képzeletbeli dobogóra, Fábryé az ezüstérem és ebben a fantasztikus társaságban Badár Sándor is érmes lett. Én ugyanis képzeletben átadtam neki a bronzérmet a tegnapi fellépése után, a valóságban pedig egy kézfogással meg is tudtam köszönni neki azt, amit és ahogy csinál. A bronzérem is gyönyörűen csillog Hofi és Fábry mögött és egyáltalán, velük egy dobogón állni is hatalmas dolog.
A színpadtól 3-4 méterre ültem, Badár Sándor minden rezdülését láthattam és az az igazság, hogy nem is nagyon vettem le róla a szemem. Engem teljesen lenyűgözött a humora, a történetei, a…a minden. Könnyesre nevettem magam többször, de a végén a meghatottságtól is, én ugyanis nagyon könnyen meg tudok hatódni (és hajolni) a kiváló teljesítmény előtt. Este 6-kor kezdte a történetek mesélését, egy órán át mesélt, sztorizott, fantasztikus volt, sodorta, vitte a lendület a közönséget is és mivel közel ültem hozzá, imádtam nézni, ahogy ő maga is nevet azon a sok mindenen, amit elmesélt és persze főleg saját magán.
Aztán egy film következett, a címe Magyarok menni Bamako, arról szól, hogy hogyan rallyztak keresztül őrült kalandok közben Afrikán és bizony én ebből a filmből többet megtudtam Afrikáról, mint bárhonnan. Életszerű, életszagú, életízű Afrikát mutatott be a film, de ezt csak úgy mellékesen, mert a fővonal az volt, hogy két őrült (egyikük Badár Sándor, nyilván) hogyan jutott el Budapestről Bamako-ba. Nem lövök vele poént, mert eljutottak, bár többször úgy álltak a dolgok, hogy nem fognak eljutni, sőt, talán még haza sem fognak tudni jutni soha. És ez nem vicc.
A két őrültről szóló film nagyon jó volt. Őrülten jó.
A film után a Nagy Túlélő ismét felment a színpadra és csak mesélt, mesélt a filmhez kapcsolódóan kulisszák mögötti történeteket, mesélt Afrikáról, mesélt az út során megkötött és eltéphetetlen barátságokról és az út során eltépődni akaró, de megmaradó, sőt megerősödő barátságokról is, mesélt egyenesen, tisztán, végtelen humorral, szívvel és barátsággal.
A végén negyed tíz körül lejött a színpadról közénk, a közönsége közé és beszélgetett azokkal, akik megszólították. Én is megszólítottam, elmondtam azt, amihez gyűjtöttem a bátorságot előtte egy ideig, majd kezet nyújtottam neki.
Ő pedig megszorította a kezemet, rám nevetett és megköszönte, amit mondtam.
De azt hiszem, itt csak én köszönhetek.
Kedves Badár Sándor, kedves Sanyi, én emlékezni fogok a napra, amikor a rajongód lettem.
Tegnap történt, 2018. november 29-én.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: