1.

December 1.

Szeretném hinni, hogy ez a szétesés felé haladó világ legalább “máma már nem hasad tovább”. Hátha észhez tér és mi magunk is a fontosságunkkal, a sietségünkkel, az okoskodásainkkal megállunk és hátrébb lépünk, hogy beférjen most ide a várakozás.

Advent első napja van. Ideje a csendnek. Ideje a várakozásnak.

Mai film: Búcsú a fegyverektől

Nem Advent idejére való film, már tudom. A regényt viszont valamikor olvastam és mert az utóbbi időben háborús filmeket nézünk, gondoltam, jó lesz, nézzük meg ezt. Azt nem mondom, hogy ezzel a választással  mellényúltam, de egy kicsit mégis. A film ugyanis nagyon szomorú.  Két ember találkozik az I. Világháború idején Olaszországban, a férfi amerikai katona, a nő angol ápolónő. A háborúból már mindketten túl sokat láttak, veszteségeik is vannak és ez a két (az életből is lassan) kiábrándult ember egymásba kapaszkodik. Ők szerelemnek nevezik és próbálják szerelemként is megélni azt, amit én kétségbeesésnek neveznék, de ez a szerelemérzés  életben tudja tartani őket akkor is, amikor egyikük a fronton, másikuk a kórházban viseli a háború borzalmait. Az amerikai főhadnagy túléli a tűzvonalat, a sebesülését és a hadbíróságot,  majd meggyötörve mindentől megköti az ő “különbékéjét”, így is hangzik el a filmben, és a már gyermeket váró szerelmével átszökik Svájcba.

De a háborúban nem lehet különbékét kötni.

Ernest  Hemingway önéletrajzi ihletésű regényéből készült a film, négy Oscar-jelölésből kettőt meg is kapott. Úgyhogy azon, hogy ez a film ilyen volt vagy olyan, én csak ne fanyalogjak.