15.

Ötévesen a város egyik széléről, ahol mi laktunk, ellátogatni  a város másik szélére, ahol a névnapos rokon lakott, télen, hidegben és hóban nagy kaland volt. Már reggel örültem, amikor kinéztem az ablakon és láttam, hogy minden havas és már előre örültem a kora estének is, amikor elindulunk majd. Jól felöltöztetett, szánkóra ültetett és  pléddel jól betakart az anyukám, apukám pedig húzta a szánkót. A szánkón ülést gondolom csakúgy, mint a húzását elég hamar meg lehet unni, így az Alföld sík vidékén gyorsan monoton zarándoklattá vált családi menetünk – a gyerekfejjel világ végének tűnő helyen lakó rokonokhoz –  Erzsébetet, Jánost, majd januárban Máriát köszönteni.

A rokon gyerekek mind sokkal  idősebbek voltak tőlem, ezért a “menj oda hozzájuk játszani” nem nagyon jött be se nekik, se nekem. Csak nyűg voltam a nyakukon, egy kis mimóza, akire vigyázni kellett és a nagylányok, nagyfiúk számára biztos nem ez volt a legédesebb szórakozás. Ezt gondolom, meg is érezhettem, mert elég hamar újra  a felnőttek körül kötöttem ki, figyeltem, miről beszélgetnek, hallgattam a napi kis történeteket és a családi legendákat, a nagy nevetéseket és ahogy haladt előre az este,  a mértéktartó, szolíd kis iszogatás után énekelni is hallottam őket és ez nekem nagyon tetszett.

Azóta eltelt ötven év, a rokoni szálak sokkal lazábbak már, jó esetben egy telefonnal elintézzük a köszöntéseket, de van úgy, hogy el is feledkezünk róla. Karácsony táján azért ébredezni szokott a lelkiismeretünk, felhívjuk egymást, boldog karácsonyt kívánunk és vége-hossza nincs beszélgetéseket folytatunk.

Mert van mit mondani egymásnak. 

Tegnap ünnepi vacsorára mentünk a szomszéd városba és reggel, ahogy kinéztem az ablakon, először megörültem ugyan a  hónak, mint az a hajdani ötéves, de aztán már jó felnőtt módjára az akadályt is láttam benne. Hogy fogunk átjutni a másik városba, mi lesz, ha egész nap esni fog még, éjszakára lefagy, feltámad a szél és akár hóvihar is lehet. Így aggodalmaskodtam szépen, csendben, magamban, aztán este elindultunk kocsival a hóesésben és ahogy a fényszórók megvilágították a hóesést, a havas utat, a havas fákat, felébredt bennem az ötéves kislány.  

És a mai havas erdőben még mindig az voltam.