Aki sikeresen ellen tudott állni a csábításnak, hogy Szilveszterkor vagy az új év első napján fogadalmat tegyen, annak szeretnék szívből gratulálni.

Én nem tudtam ellenállni, arra viszont képes voltam, hogy három nap múlva érvénytelenítsem. És még olyan óriási nagy lelkiismeret furdalásom sincs.

Az történt, hogy Szilveszterkor a Bohém rapszódiával voltam elfoglalva, január elseje pedig szinte egész nap a Queen-ről szólt nálunk, de ezek mellé alattomosan befúrta-befészkelte magát bennem az a gondolat, hogy valamit nekem is meg kellene fogadnom. Valamit, amit még nem tettem, valamit, ami erőfeszítést igényel ugyan, de gyakorlatilag benne van a győzelem esélye, valamit, ami nemesít, ami jobbá tesz. 

Az I Want To Break Free és a Don’t Stop Me Now  dalokat hallgatva inspirálódtam, fel is ébredt bennem ez-az, de valódi magvas gondolatom arról, hogy mit fogadjak meg, nem jött.

Aztán meghallottam a  We Are The Champions-t és jött.

Mi vagyunk a bajnokok. Azt fogadtam meg, hogy idén a kert makulátlanul rendben lesz tartva. Ezután 19-re lapot húztam: azt  is megfogadtam, hogy az  idén most már tényleg lomtalanítjuk a házat. Lomtalanítjuk. A többes szám nem véletlen, mert egyedül hozzá sem fogok. 

Azóta eltelt 3 nap. Ezek elég nagy súlyú fogadalmak,  már most nyomnak.

Nyomasztanak. 

Ma már tudom, hogy kár volt ezeket megfogadni és tulajdonképpen már fel is mentettem magunkat. Vagy megcsináljuk, vagy nem.

Sok év tapasztalatával mögöttem azt mondhatom, hogy inkább nem. 

Ugyanakkor nem fogadtam meg, hogy erőfeszítést teszek a nyelvtanulásban, hogy továbbra is rendszeresen kijárok a futópályára,  hogy előbb gondolkozom, aztán beszélek, továbbá távolságot tartok, akikkel kell és közelséget engedek azoknak, akiknek szeretnék.  Ezeket csak teszem.

Az idén most már tényleg elmegyünk a Magas-Tátrába. Ezt kellett volna megfogadni.

De azért a gratuláció jár.