Amikor elindítottam a blogomat, úgy terveztem, hogy bizonyos dolgokról írok, bizonyos dolgokról pedig nem. Nem írok nagyon személyes témákról, napi problémákról, munkáról és politikáról. Természetesen lenne mit írnom mindegyikről, de húztam egy határt és azt igyekszem nem átlépni.
Elég sokat írok viszont kirándulásokról, koncertekről, színházról, moziról, mert a munka és a hétköznapok mellett ez az életünk. Közel 30 éve jövünk-megyünk, sok helyre eljutottunk és szeretnénk is még eljutni.
Próbálunk úgy élni, hogy Kiss Tibit idézve “legyen mit mesélni majd az unokáknak” és nem csak akkor, “mikor körbeállnak”, hanem már most is. Próbálunk elég időt tölteni velük. Elég gyakran írok arról a kapcsolatról, ami az ötéves P. és köztem van. Mi ugyanis mindketten tündérek vagyunk, ezt így hisszük és az ő minden hajszála láthatatlanul össze van kötve az én minden hajszálammal akkor is, ha egymástól 100 km-re élünk.
Az Édesanyámról is gyakran írok, vele is össze vannak kötve a tündérhajszálaink, ugyanis ő is egy tündér és ezen az összeköttetésen az ő életszeretete és életöröme áramlik felém és belém nap, mint nap.
Ez a 200. bejegyzésem a blogban.
Azt nem ígérem, hogy szintet lépek. De azt igen, hogy a szintet tartom.
Köszönöm, hogy olvastok!