Hetijó

Most inkább “Hétvégi jó” lehetne a cím, ugyanis a hét többi napján ha valami jól is és rosszul is alakulhatott, akkor biztos, hogy rosszul alakult. Ebben végül is nincs semmi meglepő, már Murphy is törvényt alkotott a dolgok ilyen alakulásáról és még örüljek is, hogy a többi törvényéről most éppen nem szereztem tapasztalatot.

Régóta megfigyeltem, hogy nekem a legnehezebben viselhető időszak a tél vége és a tavasz eleje, az optimizmusom ilyenkor megfakul, ki tudja, miért. Talán mert nem szeretem, hogy múlik a tél. A februárt már évekkel ezelőtt felcímkéztem a legnehezebb hónapomnak és “nomen est omen”, valahogy mindig úgy is van.

Ez hétfőtől péntekig egy pocsék hét volt sötét dolgokkal és nehéz emberekkel. Már a hétfő rosszul indult, kedden pedig -kis túlzással- ahány emberrel találkoztam és beszéltem, szinte mindenki valami olyat mondott a saját problémájáról vagy közös problémánkról, amitől még rosszabb kedvem lett.

Az a munka, amit két nap alatt ígértek elvégezni, végül három napig tartott komplett felfordulással, de a ház még mindig a félkész rend állapotában van, mert folytatás is lesz, sőt, újabb javítási probléma ütötte fel a fejét ezúttal a mosdóban, aminek a megoldásához még hozzá sem kezdtünk. Már kedd estig több dologgal meg kellett küzdenem, mint máskor egész héten és nagyon elfáradtam.

Volt jó is.

Szépek az új ablakok.

Igaz, hogy francia könyv a kezemben sem volt a héten, viszont a futópályára háromszor is kijutottam.

A Shirley Valentine előadás nagyon jó volt, előtte nehezen tudtam elképzelni, hogy egyetlen színésszel hogy lehet színpadra vinni, de lehetett és köszönjük az élményt Vándor Évának.

Olvasmány-élményem nem volt a héten, pakoltam, takarítottam, megint pakoltam és megint takarítottam  minden “szabad” időmben.

A hét zenéje Fenyő Miklós, mert legalább legyen rock and  roll.

Hétvégén aztán sokan ültük körül az asztalt, szinte az egész család hazajött beleülni a felfordulás kellős közepébe és bár eredetileg születésnapot és névnapot akartunk ünnepelni, de az olaszos hangzavarban, ahol mindenki beszélt és sokat nevettünk, az összes nyűg-baj nem számított, csak a szépre emlékeztünk, jó hírt is kaptunk, nem gondoltam már az elmúlt hétre, de nem csak az elmúlt hétre, hanem a születés-és névnapra sem.

Pont a köszöntés maradt le a nagy hangzavarban. Egyszerűen mindenki elfelejtette.

Akkor mit is ünnepeltünk?

Egymást.

És azt, hogy itt volt a tündéri Ötéves is, akit újra megfürdettünk az imádatunkban és ő pedig boldogan lubickolt benne éppen úgy, ahogy mi is az övében.

Hát nem minden jó, ha jó a vége?