hogyan

A sár is tiszta

Marosvásárhelyt elhagyva hamarosan meglátjuk az út jobb oldalán a Maros folyót és innen még ugyan elég sokat kell mennünk, hogy elérjük Kibédet (nekünk az Székelyföld kapuja), de legalább már reményünk van arra, hogy lassan csak-csak odaérünk. Ahogy elérjük a Marost, mindig megállunk, hogy megnézzük a tikkasztó hőségben lustán “strandoló”, vízben heverő teheneket. Én akkorra már rendesen meg vagyok gyötörve a hosszú úttól, a melegtől és úgy igazán mindentől és mindig azt képzelem, hogy lassan már a térképről is lemegyünk és sose érünk oda, de a Maros partján állva valahogy magamhoz szoktam térni.

És nem csak magamhoz térek, hanem megnyitom a szívemet és kinyitom a fülemet Székelyföld felé. A Maros az én vízválasztóm. Onnan tovább haladva befelé Székelyföld szíve felé, ha meg-megállunk, elérzékenyülve hallgatom, hogyan beszélnek egymás között az emberek és ha megszólítjuk őket valamit kérdezve, sírni tudnék a meghatottságtól, úgy szólnak hozzánk. Tisztességgel.

A tisztesség, a tisztelet hangján szólnak egymáshoz is és az (Anyaországból érkező) kedves vendéghez is. Teszik ezt csendesen,  szemünkbe nézve, egyenesen és büszkén. Tisztességgel. Igen, lehet, hogy idealizálom Székelyföldet, de aki járt már arra, tudja, érti, hogy miről beszélek, de ide idézem Kányádi Sándor szavait is:

“Becsületből, akit innen
tarisznyáltak, azt egykönnyen

nem fogja az élet piszka,
mert itt még a sár is tiszta.”

A székelyek ízes beszéde szokatlan a mi fülünknek és emlékszem, amikor első alkalommal ott jártam, még szorgalmasan fel is írtam magamnak azokat a szavakat, kifejezéseket, amelyeket ott hallottam először és meg akartam jegyezni őket, mert olyan szépek. Erős, egyenes és tiszta szavakat hallottam erős, egyenes és tiszta emberek szájából. Később már nem jegyzeteltem, csak szívtam magamba mindent, amit hallottam (és láttam, tapasztaltam) Székelyföldön.

Azóta bárhol járok, akár Pesten, vagy máshol,  utazom vagy csak úgy járok-kelek és körülöttem beszélgetnek az emberek, tudom, hogy kik jöttek Székelyföldről. Elég megszólalniuk és már fürdetem is a fülemet a semmivel össze nem hasonlítható beszédükben, a hangsúlyban és a fogalmazásban.

A medve nem játék című színházi előadástól is ezt vártam, ezt a “beszédfürdőt”, de nem kaptam meg. Azt hiszem, hogy nem a színészeken múlt, ők tényleg megpróbáltak egy darabka Székelyföldet elhozni nekünk, de nekem csak a díszletként szolgáló székelykapu mutatta, hogy az egyébként nagyon aranyos hat jelenetből álló színdarab Székelyföldön, valahol Csíkban játszódik. A pajzán történetek bájosan naivak, a székelyek okosan szűkszavúak, a menyecskék takarosak, a férfiak “emberesek” voltak, mégis, nekem a darab nem volt több, mint egy falusi komédia, ami bárhol játszódhatott volna, ha a székelykapu nem lett volna ott. De a székelykaputól nem lett székely.

A beszédük, az az erős, egyenes és tiszta, semmivel össze nem hasonlítható beszédük hiányzott.

Nekem legalábbis nagyon.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

A Google és Facebook belépéssel automatikusan elfogadod felhasználási feltételeinket.

VAGY


| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!