A ma reggeli szürke idő nem csábított kimozdulásra, mégis elindultunk. Egész úton kísért bennünket a szürkeség, szürkék voltak a szántóföldek és szürke volt a Tisza-tó, csak a kedvünk nem volt szürke.
A kedvünket átjárta valami édes várakozás, hiszen tudtuk, hogy amint megérkezünk, színek és hangok vesznek majd bennünket körül és előre örültünk a ránk váró kalandoknak. Olyan kalandoknak, amilyeneket csak a kétévesek és az ötévesek tudnak maguk körül megteremteni.
Kb. 10 perccel a megérkezésünk előtt felhívtuk őket, így aztán a kapunál vártak bennünket, színesek voltak és hangosak, édesek és beszédesek és megint sokat tanultunk a világ fontos dolgairól. Megtudtuk,
- hogy a csúszdán hányféleképpen lehet lecsúszni, de a legjobb úgy, ahogy a síugrók szoktak elrugaszkodás után, vagyis előbb ugrani kell és aztán csúszni,
- hogy a gitárnak csak a magas hangjait szabad behangolni, mert a mélyeket az Ötéves már behangolta és az pont úgy jó,
- hogy a leves előtt hideg kakaót kell inni,
- hogy a Kétéves nem tudja megérteni, miért léphet ki mindig csak a másodikként az ajtón…
…és még sok egyebet, amit nekünk feltétlenül tudnunk kell.
Beszínezték a napunkat.
Hazafelé megálltunk a Tisza-parton és már nem is volt szürke a víz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: