Vannak dolgok, amelyekre csak bizonyos időtávból lehet valamennyire rálátni. Amikor benne vagyunk, lehet, hogy nem is értünk mindent, de figyelembe tudunk venni szempontokat, amelyeket fontosnak tartunk és tesszük, amit tudunk, amit helyesnek gondolunk és ez vagy kiállja az idő próbáját, vagy nem.
El kell telni valamennyi időnek, hogy megláthassuk azt, amit akkor ilyen-olyan okból nem láttunk. Idő kell ahhoz, hogy megértsünk, vagy legalább megsejtsünk valamit abból, ami akkor történt, amire így vagy úgy reagáltunk és talán megsejthetjük azt is, hogy miért mondtuk vagy tettük akkor éppen azt, amit. Miért történt az, ami és hol volt a szerepünk benne.
Lehet, hogy sosem lesz teljesen világos a történet. Lehet, hogy egyszer csak rávetül valamennyi kis fény és láthatóvá válik a valóság, annak egy darabja, vagy az, amit most annak sejtünk. Szerintem nem létezik valódi rálátás a dolgokra. Amit akkor úgy láttunk, most láthatjuk így. Ami történt, az viszont megtörtént, az már úgy marad.
A napokban egy beszélgetésben egy nagyon régi történet kapott egy kis fényt és láthatóvá vált benne az akkori felelősségem. Még mindig nincs elég fény, még mindig nem látok tisztán, azt viszont világosan látom, hogy a felelősségem nem kerülhető meg. A dolog kibújt Pandora szelencéjéből – érdekes egyébként, hogy éppen én hoztam szóba – és most már elől van, valamit kezdeni kell vele. Talán most jött el az ideje, hogy ránézzek és valamennyire rálássak.
Ha az egészre nem is, de legalább arra, ami most megmutatta magát.
Egy felelősséget vállaló bocsánatkérésnek pedig mindenképpen helye és ideje van.
Vagyis lenne.