Tiszán innen, Dunán túl

Az egyik gasztronómiai élményt a Tiszán még éppen innen, a másikat pedig a Dunán éppen túl találtuk. Március 16-án történt, a múlt heti szélviharos, hideg szombaton, amikor a Nap egész nap egy pillanatra sem bújt elő, és mi  hirtelen kitaláltuk, mi lenne, ha… elmennénk Pestre.

Az ilyen hirtelen ötletek akkor szoktak születni nálunk, amikor valami olyan feladat vár itthon, amihez nem fűlik a fogunk és már halogatjuk is egy jó ideje. Most is várt ránk valami, de  rántottunk egyet a vállunkon, a munka megvár, mondtuk és különben is, ha akarjuk, mindig akad dolgunk Pesten és nem is gondolkoztunk tovább.

Egy óra múlva már a Tiszafüred melletti Patkós csárdában ültünk és élvezettel forgattuk az étlapot. Erről a csárdáról már írtam, de nem lehet róla eleget írni, úgyhogy a lényeget megismétlem: rendkívül finom ételek, rendkívül bőséges adagok, kedves, közvetlen személyzet, családias hangulat és ragyogó tisztaság a puszta, vagy ha úgy tetszik, a semmi közepén, pár km-re a Tiszától. A főút mellett áll a régi vendégfogadó régi -nem régies, hanem eredeti, régi – épülete, bent nehéz faasztalok és székek, a sarokban kemence és padka, ahogy kell.

Ahányszor itt járok, már belépéskor azt képzelem, hogy mindjárt betoppan Rózsa Sándor és szinte hallom, ahogy a lovát ugratja, ostorát pattogtatja, majd leugrik a lováról, megköti a szomorú fűzfához és vödörből megitatja. Aztán komótosan  megpödri a bajszát, mutatóujjával feltolja a homlokáról a kalapját és belép a csárdába ő is (és megpillant engem és az asztalunkhoz ül).

Na.

Nem így volt.

A csárda jól tele volt vendégekkel és mivel már az idevezető úton kitaláltuk, hogy ki mit fog enni (hárman voltunk és míg odaértünk, gyakorlatilag csak erről beszéltünk), úgyhogy gyorsan tudtunk rendelni, aztán míg vártunk az ebédre, beszélgettünk erről-arról, mindenféléről, például arról elég sokat, hogy milyen jó itt lenni.

Amikor felszolgálták az ételt, attól kezdve nem beszéltünk. Csak ettünk. Közben egy-egy jóízű cuppantással, csettintéssel, jelentőségteljes bólogatással jeleztük, hogy amit eszünk, az egyszerűen fantasztikus.

Az valami hihetetlen.

Az valami nagyon finom.

És így tovább.

Ebéd után jó lett volna a kemence padkáján megpihenni, lehet, hogy Rózsa Sándor meg is tette volna, mi azonban elköszöntünk a a vendéglátóktól és a csárda barátságos melegét a szélviharos pusztára  cseréltük. Éppen csak annyit sétáltunk, hogy szusszanjunk egyet, helyre igazítsuk a töltött pulykát és a roston sült süllőt, no meg a halászlevet, aztán folytattuk az utat Pestre.

Ott elég gyorsan elintéztük, amit el szerettünk volna és irány a Duna-part, előbb az innenső part, ahol nagyon jó strandot találtunk, jó lesz majd nyáron, aztán átmentünk a Megyeri-hídon a túlsó partra, pontosabban a Római-partra, még pontosabban a Cziniel cukrászdába.

Mert az még kellett.

Erről a cukrászdáról is írtam már, állandóan tele van vendéggel, nem tudtunk még úgy menni, hogy ne lett volna szinte teljesen tele, pedig voltunk már jó párszor. Óriási előnye, hogy nagy választékuk van a cukormentes és lisztmentes finomságokból is. Ha ugyan ez számít egy Patkós csárda-beli ebéd után.

Ebben a cukrászdában is szinte csak cuppantottunk, csettintettünk és bólogattunk, nem kellett a sok beszéd.

Egyébként a Tisza szürkén is szép, a Tisza-tó ilyenkor is a barátságos arcát mutatja, a Duna-part kellemes meglepetés volt  és a Dunát akkor is szeretjük,  ha nem kék, hanem  szürke.

A munka pedig, képzeljétek,  megvárt.

És azóta is vár.