-Maradjatok itt jó sokáig!
-Meddig szeretnéd kicsi kincsem?
-Konkrétan(!) naplementéig.
Így esett, hogy szombaton, az idei tavasz első igazi meleg napján egészen a naplementéig maradtunk a Bükkben, a hegyek között.
Persze, naplementéig sok minden történt. Például bogarakat kerestünk a fűben, meglocsoltuk a levendulát, sárga pillangót láttunk, üres csigaházat találtunk, amibe bödéket gyűjtöttünk (az egy bogár, olyasmi, mint a katica, csak sárga), majd szabadon engedtük őket, agyagból vadászt formáztunk, napoztunk és közben meséltem a vadászról, aki összebarátkozott a medvével és lilára festettük a hercegnő palotáját. Megtudtam, kik az új barátai az oviban és hogy most már biztos, hogy gépészmérnök lesz.
Amikor már közeledett a naplemente, olyan helyre ültünk le, ahonnan jól lehetett látni azt a hegyet, ami mögé majd lebukik a Nap. Ő az ölembe ült és énekelni kezdtünk virágokról, állatokról, közben ringattam, ölelgettem és puszilgattam, majd elkezdtük a visszaszámlálást és mikor a nullához értünk, még mindig nem ment le, mintha a Nap is azt akarná, hogy álljon meg az idő és tartson még sokáig ez az édes ringatás, ez az édes ölelés és akkor újra visszaszámoltunk, majd megint újra és a Nap egyre lejjebb húzódott, egyre kisebb darabot láttunk belőle a hegesztőszemüvegen át, majd egyszer csak eltűnt.
Lement a Nap és indulnunk kellett. Még egy hatalmas ölelés, még ezermillió puszi és integetés egészen addig, amíg csak látni lehetett az autóban azokat az édes kis kezecskéket.
Én naplementét így még sosem sirattam meg.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: