Biztos sokan tudják már, hogy a boldogság nem egy folyamatos, hosszú ideig tartó lebegés, bár valószínű, hogy erre vágyna mindenki, hanem alkalomszerű, rövid ideig tartó öröm és megelégedettség állapota, vagy nevezzük tényleg lebegésnek. A lényeg az, hogy nem folyamatos, nem állandó, ennél fogva érdemes megbecsülni, amikor éppen ilyen van.
Én erre csak az utóbbi néhány évben jöttem rá. Addig ugyanis makacsul hittem abban, hogy nekem a boldogság permanens módon jár, aztán egyszer végre megértettem: nem hogy nem jár, hanem ha éppen van, értékeljem azt a pillanatot, amikor a “ritka percek selyemszalagját”, ahogy Zorán énekli, felbonthatom.
Az idei Húsvét tele volt ilyen percekkel, az ünnep ilyen percekből állt össze.
És hogy hány perc az ünnep?
Nem számoltuk.
Megéltük.
Következzen néhány ritka perc, aminek selyemszalagját együtt bontottuk fel. Együtt, mi, a család.
1.
Én: Hová fogunk menni túrázni?
Ő: A csipkebokros dombok felé.
Én: Ó, én inkább a Kék-túrát szerettem volna. Nem lehetne inkább arra menni?
Ő: Sajnos nem. Már eldöntöttem.
Én: Szerintem még lehetne ezen változtatni.
Ő: Ó, sajnos, nem lehet. Mondom, hogy már eldöntöttem.
2.
Az Eger fölött magasodó egyik szőlőhegy szépen gondozott régi és új telepítésű szőlői között sétálunk, jobbra a Bükk, balra a Mátra hegyei látszódnak. A kis kezecske belesimul a kezünkbe, előttünk a fiúk, az okos büszkeségeink, köztünk szökdécsel, ficánkol, lubickol a szeretetünkben Ő, a hamarosan hatéves Tündérkénk, körülöttünk a magyar Toszkána, az apukám szőlőskertjére emlékeztet minden és én azt érzem, lebegek.
3.
Egerszalók, Pizzéria.
Én: Egy kicsit már fázom, bent üljünk le.
Ő: Nem. A kerthelyiségben fogunk leülni, mert onnan nagyon szép a kilátás. Neked is tetszeni fog.
Én: Biztos tetszene, de hűvös van kint.
Ő: Á, dehogy. Még süt a nap. Ilyenkor kint kell leülni, tudod. De ha akarod, amíg várunk, megmutatom neked, milyen bent. Addig megmelegedhetsz.
4.
A negyven napos böjt helyett húsz naposat sikerült tartanom, húst egyáltalán nem ettem. Már egészen megszoktam és úgy gondoltam, folytatom a húsmentességet, ameddig csak tudom, mert nem hiányzik, nem kell és tulajdonképpen már nem is szeretem.
Húsvétra birkát főztünk és természetesen sonkát is. A húsmentes elhatározásom éppen eddig tartott ki. A böjt utáni első beleszippantás a sonka illatába és az első húsfalat pillanata…na, az nagyon “ott volt”.
5.
Húsvét előtt az egyik kedves barátnőm eljött hozzánk, hozott egy láda ültetni való virágot. Kért egy ásót és fogta magát, el is ültette őket azon nyomban. Aztán kitalálta, hogyan kellene “átdizájnolni” a kertet. Ásott, gereblyézett, metszett és igazított. Egészen sötétedésig csinálta, de megcsinálta. Az utolsó simításokat már ránk hagyta, mi pedig másnap reggel, ha már így lendületet kaptunk, be is fejeztük. Még egy kis padot is kaptam, hogy kiülhessek a virágok közé. Amikor elkészült minden és én először sétáltam végig a birodalmon, na, az a pillanat is nagyon “ott volt”.
6.
Ő: Melletted ülök a kocsiban.
Én: Persze, én is így gondoltam.
Ő: De én az ablaknál szeretnék ülni.
Én: Akkor én üljek középre? Elég szűk lesz ott nekem a hely. Üljél te középre és akkor kényelmesen elférünk mind a hárman.
Ő: Nem. Én pont az ablaknál akarok. De ne aggódj, el fogsz férni mellettem.
7. Az erdei futópályán Húsvét vasárnapján az időm 36:40, ennyit teljesítettem. Ez bizony magasan az eddigi rekordom. Amikor megláttam az időt, az a pillanat is “ott volt”.
8.
Az ünnep alatt arra is volt idő, hogy elkészüljön egy összefoglaló film a munkámról. A teljes filmet végig sírtam, mind a negyven percet, mert van úgy, hogy a boldogságtól sírni lehet.
9.
Én: Gyere, aludjunk egyet mi is ebéd után.
Ő: Szerintem én nem fogok tudni most aludni.
Én: Próbáljuk meg! Látod, már mindenki lepihent, nagyapa már alszik is. Gyere, csukd be a szemed.
Ő: Becsukom, de kizárt dolog, hogy elaludjak.
Néhány pillanat múlva:
Ő: Látod Kati, megmondtam, hogy ebből nem lesz most alvás.
10.
Anyukámmal együtt énekeltünk, természetesen Balázs Fecót és én sírtam.
Mert van úgy, hogy a boldogságtól sírni kell.
Nem, a boldogság nem jár, pláne nem folyamatosan. De ha bekopogtat, akár csak egy-egy pillanatra is, kedves vendég módjára fogadjuk, örüljünk neki és marasztaljuk, amíg csak tudjuk.
És akkor talán tényleg nem számít, hogy hány perc az ünnep és hogy meddig tart.
Kommentek