Hetijó

Már elég sokszor megfogadtam, hogy nem nézek az HBO Go-n filmeket, de folyton beleütközöm érdekesnek tűnőkbe és mégis nézek. Azt szoktam mondani, hogy adok a filmnek 15 percet, ennyi idő  elég szokott lenni, hogy el tudjam dönteni, akarom-e tovább nézni, kíváncsi vagyok-e annyira, hogy a tv előtt üljek másfél órát, vagy nem. Ez a 15 perc vízválasztó lett nálam és eddig ritkán tévedtem. 

Az utóbbi időben azonban egyre gyakrabban tévedek. Az első 15 perc elég idő a csábításra és én általában engedek is neki, jók is a filmek, de a film végén szinte mindig kiderül, hogy nem eléggé jók. Az egzotikus helyszín jó alap szokott lenni nálam, pl. a ciprusi görög-török határ, vagy Szardínia, vagy éppen Dánia, ami nem egzotikus ugyan, de a történet annak tűnt, ugyanis egy iráni házaspárról szólt vagy Franciaország, ahol egy afrikai menekült férfi útkeresét néztem (ez utóbbit pl. azért néztem meg, mert francia volt a film nyelve és hátha tanulok belőle, de nem, legalábbis francia nyelvet biztos nem).

Ma az egész napos eső elől behúzódtunk a jó melegre és én újra választottam valamit, ami jónak tűnt, ez volt az a bizonyos Szardínián játszódó történet, a címe: Az én lányom. A Port.hu-ról idézek:

“A 10 éves Vittoria nyara a két anyja közötti őrlődés jegyében telik. A kislány a szerető jó anyjával, Tinával él Szardínián. A csendes életük azonban felborul, amikor Vittoria megtudja, hogy valójában a helybéli parti lány, Angelica a vér szerinti anyja, aki súlyos anyagi gondjai miatt kénytelen volt elhagyni, és most arra kéri, hogy találkozhasson vele. Tina beleegyezik, mondván úgyis hamarosan elhagyja a várost. Ám Angelica és Vittoria több időt töltenek együtt, mint azt Tina gondolta.”

Ez a film jó volt, de  a végén mégis maradt bennem hiányérzet és ezt éreztem a többi filmnél is: erős történet, erős helyszín, erős vagy nem erős, de hús-vér emberek, valódi hús-vér helyzetek, problémák és még sok minden más, szinte minden adott egy jó filmhez és akkor a végén csak nézek: nincs a filmnek befejezése, nincs a történetnek megoldása, nem varrják el a szálakat, egyszerűen abbahagyják a történet mesélését. De úgy ám,  mintha elvágták volna. Mintha a rendező maga is megunta volna. Kész, ennyi volt, vége, a néző meg gondolja tovább, oldja meg, zárja le, ahogy akarja. Ez persze némely esetben működik is, de sokszor meg nem. Van, amikor tényleg szeretném tudni, hogyan zárják le a konfliktusokat, hogyan oldják meg a  problémákat, mert nekem nincs rá megoldásom.

Azért a legtöbb film végén rá szoktam jönni arra, hogy olyan mély, olyan megoldhatatlan és olyan feloldhatatlan problémákról volt szó, amire tényleg nem látható a megoldás.

És akkor mi, nézők, csakúgy, mint a film történetének a szereplői, a “vége” főcím alatt  csak nézünk, ők a kamerába, mi  pedig egymásra és sem ők, sem mi nem tudjuk, hogyan tovább.

Hát,  tulajonképpen éppen ettől jók ezek a filmek. Mert valahogy az életben is így van.

A hét filmje tehát Az én lányom.

A hét zenéje a PG csoport Hány méter a szeretet című dala, ez egy számomra nagyon érdekes és értékes werkfilm, ha lehet így mondani, főcímdala.

A hét süteménye egy adag forró francia szilvás pite vaníliafagylalttal, kifinomult, könnyű, ízletes, nekem  egy darabka Franciaország.

A héten kész lett a kert az utolsó simításokkal együtt, kaptam bele ülőpadot és lámpákat is, vetettem salátákat is, élnek és virulnak a palántázott(!) kaprok, a muskátlik kezdik kiheverni a mostoha teleltetés gyötrelmeit, a leander túlélte az őszi metszést (inkább fűrészelés volt az), egy félholt levendula, amit úgy kaptam a kertészetben, hogy vigyem el nyugodtan, ha akarom, mert ez a kis szerencsétlen senkinek sem kell már és én hazahoztam, elültettem és él, hajt, szerintem még virágozni is fog. 

Nem volt rossz ez a hét.