Csernus doktor és a Depresszó

Tegnap Csernus doktor előadásán ültem és ha tíz fülem lett volna és egy zsáknyi eszem, az is kevés lett volna, hogy megjegyezzem azt a sok fontos dolgot, amit mondott. Nem  ültem közel hozzá, de jól láttam az arcát, a fintorait, egyszer-kétszer a pillantását is kiálltam és végig tudtam figyelni rá.

Korábban már két előadásán is voltam, azt gondoltam, nem sok újat fogok most hallani, hiszen az a két előadása, bár más cím alatt ment, gyakorlatilag ugyanarról szólt és mind a kétszer szinte ugyanazt mondta el. Az első alkalom sokkolt engem, annak ellenére, hogy nagyjából a tv-ből ismert stílusra számítottam, de a valóság komolyabb és keményebb, sokkal komolyabb és sokkal keményebb volt. Kemény stílusától,  orrba vágós mondataitól, folyamatos provokációitól ledermedt a közönség. Valakit tetemre is hívott, az illető valószínű, hogy azt is megbánta, hogy Csernus doktor valaha az eszébe jutott, és ahogy mondani szokták, nem tette ki az ablakba, amit kapott. Illetve hát mégis kitette, mert a kétszáz főnyi hallgatóság együtt borzongta vele végig az élve boncolást és biztos magában mindenki örült, hogy nem ő áll ott a színpadon Csernus doktorral szemben, gyakorlatilag kivesézve és kibelezve.

A második előadás ehhez képest már nem lepett meg és őszintén mondom, a második után úgy gondoltam, hogy Csernus doktort egy életre letudtam, mégis hazaérve rögtön egymás után két könyvét is elolvastam és amikor láttam, hogy a közeli kisvárosban ad elő újra, úgy rendeltem meg a jegyeket, hogy nem is gondolkoztam, akarom-e. Előrelátóan nem “szem elé” vettem meg a jegyeket, hanem tudjátok, ahogy az írásbeli vizsgákon szoktunk, be a sűrűjébe, középre, a doktor és a mikrofonja által megközelíthetetlen helyre.   

Nos, a tegnapi előadása  egyszerűen bámulatos volt. Filmrészleteket játszott be, azokon mutatta meg, hogy ki a felnőtt és ki a felnőttnek látszó, ki mer felvállalni érzelmeket, döntéseket, ki a lúzer és mitől lesz valaki az, merünk-e felnőni és egyáltalán merünk-e élni.

Most nem hívott fel senkit a színpadra, most nem akart megenni senkit, de a mikrofonját azért persze körbeadta és aki nem tudott elbújni a pillantása elől, azt szóra is bírta, az kapott hideget-meleget, de valahogy úgy, hogy nem koncolta fel közben.

Végig a kezében volt a szike, vágott is vele rendesen, olykor az elevenbe is, de valahogy nem spriccelt a vér.

A műtét így is sikerült.

Az előadás végén az egri Depresszó  nevű kávézójára gondoltam és arra, hogy el kell oda mennem újra. Mert ott ettünk olyan almás pitét, ami vetekszik a bécsi almás rétessel  és mert szinte már kezdem elfelejteni az ízét. Noszvajon pedig, szintén a doktor Csendülő nevű kávézójában  kávét ittunk és rétest ettünk és ezeket ő szolgálta fel nekünk. Bár egyik hely sem szorul reklámra, de legyen ez itt mégis a reklám helye.

Kedves kisasszony,  jöjjön nyugodtan, nem lesz élve boncolás – ígérné a doktor.

És azt hiszem, be is tartaná.