Hogy a nemzeti rock hozzá tud tenni a hazaszeretet érzéséhez, sőt, táplálni is tudja, azt minden Kárpátia koncerten érzem és mivel már sok koncertjükön voltam, ezt tulajdonképpen már biztosan is tudom.
A Kárpátia zenekart hallgatva engem legalábbis elönt valami olyasmi, amit általában akkor érzek, ha szól a Himnusz, vagy az Olimpián bevonulnak a magyar sportolók, szurkolhatok nekik és lélekben velük nevetek és sírok a dobogón állva vagy éppen arról lemaradva. Magyar tudósok sikereit olvasva is elönt a büszkeség, valami “odatartozás” érzés, hogy odatartozom én is, ahová ők.
De hazaszeretet jár át akkor is, ha külföldről hazatérőben még nem értük el ugyan a magyar határt, de már fel-feltűnik az útjelző táblákon a Hungary, az Ungarn vagy a Madarska. Hazánk határát átlépve pedig már minden ismerős, ismerősek az utak, a szántóföldek, az út menti kisvendéglők, a takaros vagy nem takaros települések, ismerősek talán még az ott lakók is és főleg ismerős az érzés: itthon vagyok és olyankor Radnótira gondolok és én sem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, de nekem szülőhazám és én is ezt a Földet választottam, ahogy a drága Bódi László is.
Akinek fáj Erdély, fáj a Felvidék, Délvidék, Kárpátalja és a többi elveszített terület, akinek fáj Trianon – és ugyan kinek nem fáj? – az ezt a fájdalmat megélheti, kiélheti a koncerten nemzeti zászlót lengető közönség között és ott, a koncerten egy kicsit jobban is fáj.
De a Kárpátia zenekar koncertjén nem csak a fájdalom nagyobb, hanem nagyobb ott a remény is. A remény, hogy “lesz, lesz, lesz, csakazértis lesz” és “vesszen” és főleg azért, hogy egyszer úgyis “zúgva száll, visszaszáll a magyar Turulmadár”. Ezt olyan jó érezni, elhinni és talán még akarni is a zászlókat lengető közönséggel együtt. Ez a közönség ott közösségé is válik, ezt különösen éreztük néhány éve Gyergyószentmiklóson a Kárpátia koncerten, de mindenhol máshol is jelen van. Amikor pedig felhangzik a kérdés:
“Magyarország katonái!
Tudtok-e még talpra állni?
Tudtok-e még a hazáért
Fél világgal szembeszállni?
Kitartani mindhalálig,
Vissza el a szent határig.”
…egyszerre emelkednek a kezek, lengnek a zászlók és zúg a “Menj, menj, menj, menj!” és a “Lesz, lesz, lesz!” és a “Vesszen!” és a “Mindent vissza!”
Ez félelmetes.
Félelmetes és egyben jó is érezni, elhinni és talán még akarni is, hogy így legyen, hogy így lesz.
“Mert aki hazáját igazán szereti,
Oltárán gyönyörű életét szenteli,
Piros-fehér-zöld lesz áldott szemfedője,
De Isten úgy segítsen, 100 lép majd helyébe” – énekelte a Kárpátia és mi ez, ha nem hazaszeretet, vagy legalább ne vitassuk el, hogy a hazát így is lehet szeretni.
Ez az érzés, hit és akarat a koncert után még egy darabig kitart. És igen, jó volt érezni – ha csak másfél órára is -, hogy az a Turulmadár zúgva szállt és visszaszállt.
Kommentek