Budapest, te csodás! Vagy mégsem?

Reggel 40 percet késett a vonatom, emiatt a  csatlakozásnál is csak keserűen integethettem a semminek, így a tervezett bő két órás utazásom a csodás Budapestre közel 4 órás lett. Ezt a dicső pontosságot és a vonat meglehetősen kifogásolható tisztaságát külön is köszönöm neked, kedves MÁV.

A Nyugati pályaudvar is kitett magáért, a tető cudarul beázik, így nem csak kint, hanem a csarnokban is lucsok, nyirkosság és szürkeség fogadott. De persze ettől még hajrá Budapest, te csodás!

Ha egynél több dolgom van Pesten, a tömegközlekedéshez mindig napijegyet veszek és mindig ki is használom: addig utazgatok ide-oda, el és vissza, míg el nem szédülök. Elég jól kiismerem magam a városban és minden évszakban imádok csak úgy ott lenni, csavarogni, bámészkodni. Hazafelé olyan vonattal szoktam jönni, amivel még emberi időben haza lehet érni, de jöttem már az utolsóval is, mert ugye Budapest este is csodás, jó ott lenni, a város éjjel-nappal nyüzsög, az emberek minden értelemben színesek és én nagyon szeretem ezt a kavalkádot, igyekszem is kihasználni minden ott töltött percet és szeretek elvegyülni ebben a színes forgatagban, ami annyira “nagyvárosi”, ha értitek, mire gondolok. Annyira más, mint a kisváros, ahol élek.

És sokáig, mondjuk egészen a mai napig azt hittem,  hogy nemcsak más, hanem jobb is.

A mai nap viszont az ébredésé volt.

Pesten ma esett az eső szinte egész nap, de mivel kifejezettem szeretem az esős időt, egészen biztos, hogy nem az időjárás miatt gondoltam már a Nyugati pályaudvaron és rögtön onnan kilépve is, hogy óh, te szegény Pest, hát mi történt veled? Mert bizony ezt gondoltam.

Elintéztem, amiért mentem, még egy ráadás is belefért és olyan jól sikerült minden, hogy örömömben akár körbe is futhattam volna egész Budapestet. Napijegyem volt, közlekedtem erre-arra, de egyre kedvetlenebb lettem, már ami a várost illeti, mert mondom, a dolgaimat nagyon jól, mi több, fantasztikusan jól el sikerült rendezni.

A város barátságtalan volt és elképesztően zajos.  A város ma a szürke, koszos, méltatlanul elhanyagolt arcát mutatta nekem, pedig belső kerületekben jártam (nem mintha a külsőkben ez elfogadható lenne). Az emberek nem színes kavalkádot alkottak, hanem szürke tömeget és ez nekem nagyon nem tetszett. Vagy a város lett tényleg szürkébb, vagy én. Vagy mindketten. Vagy nem tudom.

Elég korán vonatra szálltam, jöttem haza és most nem volt bennem semmi olyan, hogy bár maradhatnék még. Ahogy elhagyta a vonatom Pestet és megláttam a mezőket, a szántóföldeket, az őzeket, a gólyákat, a vidéket, a kicsi vasútállomásokat, úgy lettem egyre nyugodtabb.

Megyek haza, a kicsike városomba.

Pesttel egyébként nincs is baj, biztos olyan, amilyen eddig is volt. Szerintem egyszerűen én látom másként.

Viszont a Parlamenten a magyar zászló mellett a székely zászló is ott lobog és ettől azért nagyot dobbant ám a szívem.