Csernobil

A Csernobil című HBO sorozatot nem akartam megnézni.

Az út című filmet sem akartam megnézni, aztán mégis megnéztem és már elhiszem,  nem sok kell ahhoz, hogy egyszer megtörténjen mindaz, amit abban a filmben láttam.  Később Az út című regényt is elolvastam.  A rettenetes történet a csernobili robbanás után is bekövetkezhetett volna és nem is kellett volna sok hozzá, hogy bekövetkezzen.

Megnéztem a Csernobil-filmet.

Egyik filmet sem nézném meg újra, végtelenül nyomasztó, nehéz filmek, de szerintem egyszer mindkettőt meg kell nézni. Az egyiket azért, hogy lássuk, mi történt, a másikat azért, hogy lássuk, mi történhetett volna, ha nincsenek hősök. A filmekben általában vannak hősök és voltak Csernobilban is. Anélkül, hogy elragadtatnám magam, azt kell mondjam, hogy Csernobil hősei nélkül lehet, nem lennék most itt.

És ti sem.

Jó, hogy láttam a Csennobil-filmet. Sok-sok véleményt, kritikát el lehet olvasni és minden írásból ordít az, hogy mindenkinek látni kellene. Én végül két okból néztem meg.

Az egyik az, hogy emlékszem, mennyire nem tudtam szinte semmit a történtekről sem akkor, sem azóta. Nem néztem utána, nem olvastam róla, egyszerűen éltem tovább, mintha mi sem történt volna.  Viszont mostanában elég nagy figyelemmel olvasok írásokat a klímaváltozásról, az ivóvíz hiányáról, a jéghegyek olvadásáról, az Amazonas helyzetéről vagyis – sajnos, ma már idézőjel nélkül -, a klímakatasztrófáról.

Igyekszem nem elsodródni az apokaliptikus jóslatokkal, de már nem is fordítom el a fejem azzal, hogy ez engem nem érint.

Mert de igen.

Ez a film egy komoly ígéret volt arra, hogy megsejthetek valamit a csernobili robbanás okairól és reálisabban láthatom a következményeket is, nem száraz olvasmányban, hanem filmes feldolgozásban.

A másik ok -és végül ez döntött, hogy megnézzem -, hogy olyan valaki is ajánlotta,  aki jól ismer engem és tudja, hogy milyen könyv, írás vagy éppen film az, amit ha ajánl, én nem mérlegelek, mert neki elhiszem, hogy azt el kell olvasni vagy meg kell nézni. 

A Csernobil-film végtelenül fekete és természetesen nem fogok most arról írni, hogy mi történt, miért és hogyan, ill. hogy én mit értettem meg ebből, mert már én is azt mondom csak, hogy ezt az 5 részes sorozatot nézze meg mindenki, aki tudja.

Az út című film helyett a regényt ajánlom, bár nem is tudom. A film alatt többször elrántottam a fejem, mert borzasztó dolgok történtek benne, de a könyvet is letettem többször azzal, hogy nem bírom tovább.

Pedig a kényelmes otthonomban nekem csak nézni és csak olvasni kellett, mert azt választottam, hogy megnézem és elolvasom. A szereplők, a hősök, az áldozatok nem választhattak.

Sem Az út című filmben, sem Csernobilban.

(Na, de mi itt vagyunk, élünk, nézzük, hogy áll a nyári kihívás:

4. Mezítláb locsolni a kertben.

5. Az első kánikula-hullám utolsó napján azzal a biztos tudattal nézni ötpercenként az Időképen a radarvideót és a hőtérképet, hogy estére ide fog érni a hidegfront.  Amikor már közeledett, a teraszról nézni a még távoli villámlást és hallgatni a sokat ígérő égdörgéseket, amikor pedig ideért, behúzódni az ablak mögé és nézni, ahogy szakad az eső.

6. Ligetszépe virágnyílást videózni.

7. Étcsokoládés Carte d’Or jégkrémet enni. Amit eddig jégrémekről  írtam, felejtsétek el. Ez az igazi.)

Mindezektől függetlenül engem ez a Csernobil-film nem ereszt.