A várva várt Bikini koncerten széles és tágas tér várta a város központjában D. Nagy Lajosékat, akik időben tűpontosan kezdtek. Erre nem számítottunk, így aztán az első fél óráról le is csúsztunk, csak hangban voltunk ott, képben nem.
Vesztettünk vagy nyertük vele, ez egy jó kérdés.
Szeretem a zenéjüket. Régen láttam már őket, persze számítottam rá, hogy eljárt az idő fölöttük is, de hogy ennyire?!
Pedig a nagy dalok most is nagy dalok még, Lukács Peta gitárszólói nagyon ott voltak, Lojzi is tette a dolgát, a szaxofon is úgy szólt, ahogy kell, D. Nagy Lajos is énekelt, mégsem állt az egész össze egy olyan Bikini koncertté, amilyet szerintem még mindig ki tudnának rázni a kisujjukból, mint régen, ha…
…ha akarnának.
Ez az akarat, a zenekarként való megjelenés (és távozás, aki látta, tudja, mire gondolok), a tűz, a “nektek játszunk, gyertek közelebb” hangulata hiányzott. A közönség pedig érezhette a félgőzt, mert nem nagyon pörögtek.
Ahogy a zenészek sem, úgy az egész koncert sem. Pedig a széles, tágas téren adtunk helyet magunk mellett, a közeli helyeken is várakozóan álltak az emberek, odafért volna a Bikini, akár egészen a szívek közepéig is elérhetett volna.
Volna.
Persze zúgott a “Részegen ki visz majd haza”, de nem eléggé zúgott.
Azt mondják, ki mint vet, úgy arat. A Bikini elvetette már, amit el kellett, nem véletlenül lettek élő legendák, tudom, legendák az én szememben is, de hiszem (például Charlie, az Omega, Zorán, Bródy, vagy éppen Balázs Fecó példáján), hogy egy kisvárosi koncert kicsike színpadán a nagyoknak sem elég kicsit játszani.
Egy kicsit több kellett volna. Nem, nem maximális teljesítményre vártam, nem, dehogy. Csak a látottnál egy kicsivel többet szerettem volna, egy kis csipettel többel már beértem volna. Mert még mindig szeretem őket, így is, úgy is.
Nos, ahogy ti zenéltek, én úgy táncolok.
Ti zenéltetek, én meg vesztesnek éreztem magam.
Kár.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: