Két félidőből állt a Neoton koncert.
Erősen kezdtek, lendülettel, élettel, életkedvvel, koncertkedvvel és szinte fiatalos lendülettel robbantak be a színpadra.
Szinte.
Hamar megvolt a kétszáz, egy-két dalnál a kétszázhúsz is, de azért afölé nem mentek. A Neoton egyet jelent a fülbemászóan jó dalokkal, amelyekből természetesen valamikor slágerek lettek, a rádió pedig naponta, mit naponta, óránként szerkeszti be őket ma is. Jelen vannak, koncerteznek, benne vannak a köztudatban. Élvezik a sikert, a soha el nem múlót.
Az első félidőben tehát a gazdag repertoárból fényes és látványos produkciót hoztak össze.
A lendület kitartott a koncert közepéig (ha nem is kétszázhúsz felett), majd ott egy kicsit “leült”, mert hagyták leülni, vagy mondjuk úgy, hogy egy kis szünetet tartottak. A második félidőben aztán újra, ha nem is kirobbanó formában, de elég jól hozták a dalokat, szinte megint sodró volt a lendület.
Szinte.
A hajrában aztán újra a kétszázhúsz közelében pörögtek, a végén pedig megtörtént a sebességhatár átlépése is.
Az ilyen tempóért mifelénk nagy jutalom jár, amit a hálás közönségtől a Neoton meg is kapott.
Amit pedig a ráadásban én kaptam, az mindent, de mindent, az összes előítéletemmel, véleményemmel, kritikámmal együtt felülírt: zúgott a Kell hogy várj, és közben világítottak a telefonok lámpái, ameddig a szemem ellátott.
Na, azt megsirattam.
Az én zenei ízlésembe még belefért volna a Jojó, a koncerten nem volt, legyen most akkor itt.
Kommentek