Ha valahol szépen művelt szőlőt látok, mindig megállok. Látom a temérdek munkát, szinte érzem a verejtéket és szinte látom a mosolyt apukám arcán, ahogy a mi szőlőnkben – mert hiába volt az a családé, csak ő dolgozott benne fájdalmasan sokat, az övé volt annak minden verejtéke és öröme is – meg-megállt pihenni és bennünket is biztatott, majd meglátjátok, mondta, milyen finom lesz, milyen jó lesz.
Jó bor lesz belőle, jó bizony, mondogatta, és dolgos két kezével metszette, kötözte, szüretelte, préselte, fejtette, a jó hűvös pincében tartotta (ahová én nem mertem sosem lemenni) és a karácsonyi asztalra a birkapörkölt mellé ragyogó büszkeséggel tette fel az új bort. Elégedetten nézte, ahogy a család és a testvérei, a mindig asztalfőn ülő végtelenül tisztelt és szeretett bátyja és imádott öccse ízlelgette, kóstolgatta, hmmm, ez tényleg nagyon jó bor lett. Mi, gyerekek pedig büszkén néztünk apánkra. Nektárt csepegtetett.
Ő tudta, hogy jó bora lesz. Tudta már akkor, amikor mi még csak a rengeteg munkát láttuk, a sós verejtéket éreztük, sütötte a nap a bőrünket, hajlongva kötöztünk, fáradtan és kedvetlenül tettük a dolgunkat és hát nem is értettük, miért kell ennyit dolgozni.
Nem szerettem kijárni a kertbe, nem szerettem a szőlőben dolgozni. Nem is éreztük azt a darabka földet magunkénak sosem.
Apukám halála után el is adtuk. Új gazdája meghagyta a szőlőt, gondosan művelte. Egyszer-egyszer, amikor arra mentem, hogy rápillantsak apukám keze nyomára, a szomorúság mellett büszkeséget is éreztem: igen, a nagyapától örökölt földdarabon ezt itt az én apukám álmodta meg, ezeket a szőlőket ő ültette, nevelgette, szeretgette és talán még beszélt is hozzájuk, szerette a földjét, szerette a szőlőjét és haláláig rengeteget dolgozott benne.
Aztán megint gazdát cserélt az a darabka föld és az új tulajdonos mindent kivágott, minden fát és minden szőlőtőkét. Az egykori virágzó picike birtoknak nyoma sem maradt. Szinte vigasztalhatatlanul sirattam el akkor mindent. A virágzó picike birtokról nem maradt meg egyetlen fénykép sem, mégis pontosan emlékeztem, melyik gyümölcsfa hol állt, hol volt a szamócás és a mogyoróbokor, hol szedtük a ribizlit és a naspolyát.
Akkor sirattam el igazán a kertet a szőlővel együtt.
És azóta van, hogy bárhol útközben szépen gondozott szőlőt látok, mindig kérem, hogy álljunk egy kicsit meg. Összeszorult torokkal szállok ki a kocsiból és ismeretlenül is fejet hajtok a benne dolgozók előtt.
A régi ház udvarán megmaradt egy tőke, anyukám nevelgeti, gondozza és szeretgeti. Ma büszkén mutatta, hogy látom-e, milyen szép kis fürtöcskék vannak rajta. Ősszel a mi picike kertünkbe, ahol tulajdonképpen már nem fér semmi, lassan már mi sem, el fogok ültetni egy szőlőtőkét.
Ne kérdezd, miért.
Kommentek