“Hajózni muszáj, élni nem!”
Ezzel biztatta Pompeius római hadvezér a gabonát szállító hajósokat. A viharos időben is ki kell hajózni a kikötőből, szállítani kell a gabonát Sziciliából Rómába. A felszólítás másik fele, az “élni nem!” a fontossági sorrendet, az emberélet értékét a búzával, mint rakománnyal szemben is keményen megmutatja.
Egy gyerekkori berekfürdői csónakázás után (kb. nyolc éves kislány lehettem akkor), megfogadtam, hogy én bizony soha többé nem ülök se csónakba, se hajóra, a kompot pedig valószínűleg azért nem mondtam, mert akkor még nem tudtam, hogy olyan is van. A gyerekkori fogadalmak sorsát ismerjük jól, az élet előbb-utóbb felülírja őket. Azóta én is ültem már hajón a Balatonon, a Dunán, a Tiszán, a Földközi-tengeren, ültem motorcsónakban többször is, de bizony az én gyerekkori fogadalmam minden beszállás előtt hűségesen megkísértett.
De a kíváncsiság mindig legyőzte a félelmet.
Tegnap Szarvasra mentünk és Túrkevét elhagyva felvetődött, hogy átkelhetnénk a Körösön komppal. Jártam már azon a kompon, a Tiszán is többször átkeltünk már így, ezért aztán azonnal rábólintottam. Hát persze, menjünk komppal.
Amikor a kikötőbe értünk, a komp éppen a túloldalon várta az utasait és ahogy elindult velük felénk és megláttam, hogy milyen kicsi, a Körös viszont milyen nagy, megkísértett a fogadalmam újra.
Ne szállj fel! Ne szállj fel! Ne száll fel!
Egy jókedvű társaság érkezett a komppal és összesen négy autó, ennyien fértek el rajta. A kikötés után abban a sorrendben hajtottak le az autók, ahogyan azt a révész mutatta. A jókedvű társaság maradt, ők csak egy oda-vissza kompolásért jöttek és láthatóan nagyon élvezték.
A Körös szélesebb, a komp pedig kisebb volt tehát, mint ahogy emlékeztem. Rajtunk kívül három autó várakozott még az átkelésre és mint annyiszor, most is azt éreztem, hogy itt már nincs helye a “nem merek, félek és meggondoltam magam” típusú nyafogásoknak. Pedig nem mertem, féltem és meggondoltam magam.
Így aztán gyalog óvatosan felsétáltam a kompra és azonnal leültem a mentőöv, a mentőkötelek és láncok mellé a komphoz kötött mentőcsónak felőli oldalra. A révészt néztem, milyen napcserzett a bőre és milyen végtelenül magabiztosan áll és irányít. Nagyon figyeltem mindenre, mégis alig vettem észre, hogy elindultunk. Finoman, halkan és lassan hagytuk el a kikötőt és én már a korlátot is el mertem engedni, még fényképezgettem is és csak egyszer-kétszer vetettem futó pillantást a mentőcsónakra, hogy tartja-e még a kötél. Az egész átkelés mindössze 5 percig tartott, ez idő alatt nem is tudtam a másnapi újságok szalagcímére gondolni, amelyek megrendülten, de azért eléggé szenzációhajhász módon tudatták volna a világgal, hogy a mezőtúri komp felborult, elsüllyedt, elsodródott és az utasok sajnálatos módon mindannyian odavesztek.
Csak Piszkos Fredre és a társaira tudtam gondolni, mert mindig ők az első gondolatom, ha kikötőt látok és amikor (hogy úgy mondjam) vízre szállok. Piszkos Fredék tudták, hogy hajózni szükséges, bár ők ezt némi csirkefogászattal kötötték össze, úgymint utasok kirablása, csempészet és hasonlók, néha meg is verték őket, ha megérdemelték, néha akkor is, ha nem, és az mindig nyolc napon túl gyógyult.
Ezek jutottak eszembe és már át is értünk. Jó volt kompolni, a gyerekkori fogadalmat, mint minden át-és túlélt vízre szállás után, most is a vízbe dobtam. Aki arra jár és mégis megtalálja (mert az olyan, hogy képes visszajönni), dobja a vízbe, jó messzire, ne tudjon visszatalálni hozzám soha többé.
Ugyanis legközelebb is így, kompátkeléssel fogunk Szarvasra menni.
Szarvas nagyon jó hely. A Körös partján ültünk le és nézhettem kedvemre a vízre árnyat adó öreg fák koronája alól a bátor kajakos lányokat és fiúkat, és kedvet ugyan nem kaptam a kajakozáshoz, de tudom már végre, hogy nem szabad félni.
Ezt énekelte a Valahol Európában című musical elején az édes kis Kuksi, a végén pedig Éva. Nem szabad félni.
Ugyanis az egész komp, az egész út azért volt, hogy másodszor is megnézhessük a szarvasi Víziszínpadon a Valahol Európában című musicalt, amit ugyanúgy, mint tavaly, most is végig sírtam. A különbség az volt, hogy most az első sorba sikerült jegyet rendelnünk és az első sor egy szintben van a színpaddal, így tőlünk két méterre játszottak a színészek.
Én meg tőlük két méterre sírtam.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: